Az isteni egység

Paramánanda das;

Kedves Gopinatha miért lett olyan uralkodó Isten személytelen felfogása, lebecsülve az Ő személyes tulajdonságait? Mi az oka a személyes tulajdonságok megtagadásának, egy elképzelt univerzális egységben való önfeladásnak? Mitől vonzó ez egyesek számára, kérlek, segíts nekem ennek a megértésében.

Gopinatha das;

Az Abszolút Igazság személytelen, Brahman aspektusa, nem téves megállapítás. De önmagában nem ad teljes képet Istenről. Minden energiát úgy határozhatunk meg, mint azt az erőteret, ami valahonnan kiindul, valaki táplálja azt, ahonnan kiterjeszti magát. A személytelen mindenütt jelenlévőség is, feltételez egy forrást, akinek a tulajdonságaként ez megnyilvánul, és hatását mindenhová kiterjeszti. Mai példával élve egy vállalatot is úgy lehet irányítani, hogy annak a cégnek a vezetője egy bizonyos helyről, az igazgató irodájából érvényesíti az akaratát, és kiterjeszti mások felhatalmazásával, a tulajdonolt eszközeivel, a beosztottjain keresztül. Az Ő akarata érvényesül, mindenütt jelen van, a vágyát teljesítik be azok, akik kiszolgálják. Ezen az egyszerű példán keresztül látható, hogy a személytelenség a Legfelsőbb akaratának a megnyilvánulása, az Ő energiáján keresztül. Ez a Legfelsőbb lélek energiája, ellentétben az egyéni lélek szándékával, ami egy korlátozott energián át valósulhat meg. Minden úgy történik meg, amilyen akaratot képvisel. Ebből következően a személytelen nézőpont csak a következménye valaminek, de mindez honnan irányul, ez a meghatározó elv. Kedves Paramánanda az emberek többsége ezt nem látja tisztán, ezért gyakran tévesek a következtetései a világban zajló, környezeti hatások és ellenhatások megfigyelésében. Tökéletlen érzékelése, az anyagi felfogású behatároltsága miatt, nem képes felmérni, és átlátni a jelenségeknek a teljes aspektusát. Önmagát sem tudja meghatározni az, ami körülveszi, nagyobb erővel bír, mint amit az ő képességei lehetővé tesznek. A találgatások és feltételezések között bolyong. Megpróbálja kizárni azokat a jelenségeket, amelyekkel nem tudja azonosítani magát, és elfogadja azt, amelyekkel azonosságot feltételez. Mindig önmagára hagyatkozik, de mégis megpróbálja letagadni önmagát, ami bármilyen személyes tulajdonságot mutatna. Ez ellentmondást eredményez, ami zavarodottságot okoz, kizárja azt, hogy józanul döntsön. A tudása hamis büszkeséggel ruházza fel. Egyedül marad a tökéletes tudásra való törekvésével. Minden helyzetben csak a függetlenségét keresi. A képességei adottak, a Legfelsőbbel való kapcsolatából származnak. Ez nem veszett el, csak nem kíván élni vele, nem akar tudomást venni róla. Ez a vágya és döntése, ami elválaszthatatlanul bizonyítja az egyéni létezését, ami mindig függő helyzetet eredményez.

A legnagyobb feladat, ami előtt áll, az a hamis büszkeségtől való felszabadulás. Ehhez olyan képességre van szükség, amely egy megalapozott tudást igényel. Felismerésre ösztönzi a behatároltságát illetően, a hibás döntésekre való hajlamot, amelyek nem biztosítanak megfelelő minőséget arra nézve, hogy egyedül bármilyen magasabb szintű megismerésre képes legyen, a Legfelsőbb segítő ereje nélkül. Nem kell önállótlanná válni, amire az ateisták szoktak hivatkozni, a teizmus iránti gyengeségüket mutatva. Hanem a függőség felismeréséről van szó, amit egy érett bölcsesség tesz láthatóvá. Az elméleti tudás önmagában eredménytelen, nincs mögötte személyes megtapasztalás. Bizonyos összefüggésekből próbál törvényszerűségeket meghatározni. De az összefüggések következtetése fölött, egy alázatos hallásra való képesség, egy szerény nyitottság mutatkozik meg, ami képességet ad az egyre megnyilatkozó teljesebb megtapasztalásra. Amíg ez a szerény alázatos tudakozódás nem születik meg valakiben, egy bhakta (olyan személytől, aki magában hordozza ezeket a tulajdonságokat) áldásának köszönhetően, amely Krisna kegyét közvetíti, az Isteni kegyelem minőségét hordozza magában, addig nem tud behatolni ennek az ismeretnek a mélységébe. Áttörhetetlen falak között találja magát, és megmarad a hiányos személytelen felfogás, ami önmagában még nem akadály, ha valaki képes továbblépni, felismerve úgy, mint egy lépcsőfokot, ami felvezeti őt. De ha a büszkesége eluralkodik rajta, nem marad elég alázata a hallásra, megmarad a felszínes ismeretnek a magában rejlő korlátai között. Egyéni következtetései visszatartják. Ahol az anyagias elme logikája megáll, ott a Legfelsőbb előtti meghódolás képes felemelni, a szükséges erővel felruházni, a tiszta szívben rejlő kincset felfedezni, amit akadályoz a tévedésekre hajlamos szándék.

A személytelenség világában hiány mutatkozik ebben. Az igaz tudást elsajátítók meghódolnak Isten előtt, mert felismerik, hogy Ő minden ok oka, az ilyen nagy lélek ritka értékes személy, egy tiszta szívű szent, akit az önzetlen szeretet vezérel. Ez a meghódolás lehet akár egy pillanat műve is, ez a döntése hatalmában áll. Ebben van a jogosultsága. A jogos örökség azokat illeti meg, akik képesek azt elfogadni. Az elfogadáshoz viszont olyan tudatállapotra van szükség, ami nyitottságot mutat a tőlünk magasabb rendű befogadására. Ha magasabb rendű, akkor, magamat alacsonyabb helyzetben kell tartanom. Nem lehetek magasabb mindennél és mindenki másnál, akkor ott marad az a büszkeség, ami távol tart attól, hogy elfogadjam azt, ami ebben a függésben tart. Nem lehetek befogadó, a legmagasabbnak hitt állapotban nem marad helye a megértésnek. Ez az ellentmondás, ami megmutatkozik a személytelenségben. Ellenben ha megértem ezt a helyzetet, abban a pillanatban tudom, hogy mit kell tennem. A Legfelsőbb szándékához nyitottá válok, és ez a szándék egyre jobban növekszik, miközben a másik énem, az anyagias, hamis szándék kezd eltűnni, feloszlani. Az egyre tisztább látásmód úgy történik, hogy megmutatja rajtam keresztül azt, ami megvalósul. Én csak egy közvetítő közeg leszek, az Ő akaratának a közege, ez az én tiszta helyzetem, mint egyéni szellemi lélek. Nem szűnik meg a fennálló egyéni akaratom, mindössze a feltételek változhatnak, attól függően, hogy miként vélekedek önmagamról, milyen feltételeket választok magamnak. Azért létezem, azért vagyok én egyén, mert az Ő vágya nyilvánul meg ebben a szándékban, ezt Ő így szeretné. Ott legyen ez a parányi kiterjesztett vágy is az Ő döntéseiben, ez a válaszreakció, ami ebből az örökké fennálló kapcsolatból származik. Ha én nem léteznék, akkor a döntéseim sem léteznének, és mi értelme van bárminek is döntések nélkül. Én vagyok, aki a lehetőségek közül választ, de az Ő akarata érvényesül, hiszen nélküle nincsen sem anyagi, sem pedig lelki eredmény. A hit az enyém lehet, de a vágyat Ő teljesíti. Ha nem hiszek benne, ahhoz is Ő segít hozzá. A választ mindig megkapom, de ezt miként értelmezem? Mit értek meg belőle? Mennyire érzem a magaménak az életem? Ezek a kérdések várnak válaszra. Én mit teszek annak érdekében, ami velem történik, amivel találkozom, akikkel együtt kell élnem, akikért felelősséggel tartozom? Semmi nem függ össze semmivel? Senki nem tartozik senkihez? Mindenki azt tesz, amit akar? Úgy él, ahogyan szeretné, és ahogyan másoknak is jó? Vagy senki sem számít, mindenki csak véletlenszerűen létezik, minden ok, és következmény nélkül? Akkor mi értelme van bárminek, és bárkinek is? Miért keresi a válaszokat, ha nincsen értelme az életének? Nincsenek törvényszerűségek, nincsen felelőssége semmiben? Csak ok nélkül szaporodik, gyarapodik, és tovább örökíti a hajlamait, aminek úgy sincsen értelme? Mi a növekedés? Az anyagi kényelem fokozása, vagy egy olyan biztonságra való törekvés, ami egyre nagyobb aggodalmat okoz? Ezeknek a kérdéseknek nincsenek gondolkodói, mert igazán nem érdekli őket a válasz. Az ösztönök fenntartása nagyobb erővel bír, mint az őszinte kérdések feltevése, és az azokra való válasz meghallgatása. Az emberek általában úgy tesznek valamit, hogy nem veszik figyelembe az utána bekövetkezett reakciót, így elzárják a lehetőségét annak, hogy bármit is megértsenek, ez titok a megismeréshez. Felvenni a kapcsolatot, elfogadni, megérteni azt, hogy nem lehetek független. A függetlenség a legnagyobb illúzió, a függőség a valóság. Nem Isten van illúzióban, hanem én, az egyén, aki nem fogadja el Őt, így halottnak nyilvánítja Istent. Nem veszi figyelembe, mintha nem létezne, tehernek tűnik a számára, egy korlátnak gondolja, egyedül akar a cselekvő szerepében tetszelegni, Tőle függetlenül, ezt az illúziót akarja, mintha ő független lenne, mintha ő lenne Ő. Ezt a világot akarja, ez a világ létezik számára, Isten létrehozza, de azt hiszi, hogy ő teremtette meg egyedül, a Legfelsőbb segítsége nélkül. Úgy nyilvánította meg, hogy az egyén választotta azt önmaga számára, az egyén vágya volt a Legfelsőbbtől függetlenül, Őt figyelmen kívül hagyva. Ő csak létrehozta azért, hogy az egyéni lélek függetlennek higgye magát. Megkapta azt a lehetőséget, hogy megértse a szabadságát, ami abban is rejlik, hogy ebbe az illúzióba kerülhet, ugyanakkor rosszul is felhasználhatja ezt a szabadságot. Ezzel azt is megmutatja, hogy mindig egyén marad, az illúzióban is, és akkor is, ha elfogadja a Legfelsőbbet, az élete értelmét. Ez az örökkévalósága. Mindig egyéni marad akár illúzióban van, akár elfogadja, mint örök elválaszthatatlan társát, aki nélkül nem tud létezni. Ezt a kapcsolatot el kell fogadnia, de nem úgy, mint egy kényszer, hanem úgy, mint egy olyan belátás, ami vonzalommal társul, ami pozitív irányban nyilvánul meg, pozitív érzéseket táplál felé. Nem a kényszer, hanem a szeretet, ami visszavezet. Nem rabszolgára van igény, hanem szeretetteljes szolgálatra, az önkéntességre. Akkor lép be a közvetlenség, ha az egyén választja Őt, és nem akkor, ha a Legfelsőbb kényszeríti rá. A kényszer nem szeretet, az egyéni lélek független döntése teszi azzá, ez az ő létélménye. Nem uralkodni akar, hanem boldogságot szeretne okozni és tapasztalni. Az egyén akkor boldog, ha önmagából nyújt, ha önmaga képességeit használja a legmagasabb szinten, a legteljesebb módon kifejezve az őszinte érzéseit a Legfelsőbb felé, ez, ami a helyzetének megfelel, ami önmaga számára tökéletes, hiánytalan, nincsenek elvárásai, nem fél a jövendőtől, hanem él vele, és benne él. Mi fog következni nem az a fő szempont, csak egy fontos, hogy önmagából adhat, ami kiteljesíti a tetteit. A jelen, a múlt és a jövő egy összekötő kapocs, egy végtelen fonál, amire fel van fűzve a szeretetteljes megnyilvánulásnak a végtelen tere. Kifejezésre jusson a korlátlan szeretete, végtelen lehetőséget kapjon arra, hogy az egyéniségéből a képességeit megmutassa a Legfelsőbb léleknek. Ezek kölcsönös viszonya számtalan lehetőséget ad egymás számára, hogy megmutassák magukat, ami maga a beteljesült szeretet.