Olvasni lehet az élet könyvéből, a sors írótolla nagybetűvel ír, észrevétlenül történik. Szinte nem látja senki. Minek kell még megtörténnie ahhoz, hogy néha megálljt parancsoljunk a vágyaink vadul vágtázó lovának. A pillanatnyi állapot nem szolgál segítségül, az is az anyagi érzékfelfogás hangulatát mutatja, annál többre van szükség. Megvilágosodásra hívnak, a kurzus elvégzése után bölcsebbé válhatunk. Mintha ettől függene a lelki üdvösség, néhány elsajátított gyakorlat majd hozzásegít, hogy elnyerjük magunknak a bölcsek kövét. Ezt sugallják. Nem? Annyi helyen látni. Mitől hitelesek? Ki foglalkozik ezzel? Ez másodlagos. Mindent ki kell próbálni, ne legyünk már annyira pesszimisták. Legyünk nyitottak minden csalásra. Tévesszenek meg a szemfényvesztő elméletekkel. Nem látnak semmit, nem is értik, hogy miről van szó, de olyan szépen mondják, annyira kedvesek, biztos géniuszok, vagy felhatalmazott bölcsek. A szent fogalom idejétmúlt, alkalmazkodni kell a körülményekhez. Ha sok a szemét, felesleges takarítani, csak arrébb tolom, még a végén elfáradok. Különben is, az életemet nem fogom ilyen alantas tevékenységgel elpazarolni. Van ennél fontosabb is számomra. Önmagam felemelkedését kell szolgálnom. Úgy akarok mindent megismerni, hogy kívül maradok a megismerés tárgyától. Hiszen mindentől független vagyok, én megfigyelhetek mindent úgy, hogy azok nincsenek rám hatással. Én vagyok a Legfelsőbb! Erre ébredek rá. Én vagyok Ő! Nem az Ő szolgája. Ugyan már, a szolga egy korlátozott létforma. Azért jelenik meg maga a Legfelsőbb is úgy, hogy megértse, és megtapasztalja az Őt szolgáló boldogságát. Ez a tanítás nem is olyan fontos. Nem lényeges az, ami 500 évvel ezelőtt történt, ez már a múlté. Legyünk időszerűbbek. A baj ezzel az, hogy ennél jóval régebbi megnyilatkozásokat is félreértelmeznek.
Éber figyelemre van szükség. Az, ami a nézőpontunkba kerül nem biztos, hogy helyesen értelmezzük. Ehhez szellemi tisztaságra van szükség. Nem állhatunk kívül azon, aminek a befolyása alatt állunk. Ha mi lennénk a végső kontrolláló, akkor nem tévesztene meg. A lélek, az egyénre vonatkoztatva, helyzetét illetően, megértéssel teljes (vijnána-brahma), és a felsőlélek, mint a Legfelsőbb Irányítóra, aki az ánanda-brahma, akinek a természete örömteli, gyönyörrel teljes. Ez a kettősség, illetve az egyén megértése függvényében a kapcsolatból származó egység, a védikus tudás lényegét képezi.
ṛṣibhir bahudhā gītaṃ chandobhir vividhaiḥ pṛthak
brahma-sūtra-padaiś caiva hetumadbhir viniścitaiḥ
„A különféle bölcsek a különféle védikus könyvekben leírják a tettek mezejéről és a tettek ismerőjéről szóló tudást. Különösképpen a Védánta-szútra ír erről, ami nagyon logikusan ok és okozatként mutatja be őket.”
(B.G.13.5.)
Ki esik illúzióba? Az, aki esendő nem válhat azonossá azzal, aki reá befolyást gyakorol. Miként lenne ez lehetséges? Az anyagi természet (prakriti), a purusa a természet élvezője, az Isvara az a Legfelsőbb irányító, aki mindkettő felett áll. Az élvezetet kereső, Mat param brahma, vagyis a „Nálam alacsonyabb rendű lélek” B.G.13.13.
A szellem, a tudatosság honnan származik? Ahonnan táplálkozik. Mindent az határoz meg, hogy honnan táplálkozik. Tudnom kell azt, hogy mi tart fenn. Az élet és halál nem világnézeti, vagy vallási érdeklődés tárgyköre. Ennek a megértése a legfontosabb minden ember számára, aki felelősséget érez önmaga, és ez által mások életminősége iránt. Hol veszett el ez az érdeklődés? Kik tették ezt érdektelenné? Mi lehet ennél fontosabb? Hiszen mindent ez határoz meg! Itt most nem az elmúlásról van szó, nem a halott dolgokról. Az élettel kell szembenézni, önmagunkkal, azzal, aki élni akar, de nem úgy, hogy nem vesz róla tudomást. Tudatosan élni azt jelenti, hogy létünk sohasem ér véget (lásd_B.G.2.12), csak a körülmények változnak, de ez nem változtatja meg az önmeghatározásunkat. Mi mindig ugyanazok maradunk öröktől fogva, nincsen időhöz, helyhez, és körülményekhez kötve. Ezzel szembesülni kell. Ez különbözteti meg a gondolkodót, az ösztönlénytől. Amíg a feltételezett belső megérzésekre hallgatunk, az ösztön fontosabb lesz, minden másnál. Ha erőt veszünk magunkon, és elfogadjuk az Isteni segítséget, mindkettőre szükség van, az erőfeszítés és a Legfelsőbb segítsége. Segíts, magadon Isten is megsegít elvét szem előtt tartva, felemelkedhetünk a zajos hétköznapokon, hogy az anyagi kötelezettségeinknél mélyebbre lássunk. Meghallhatjuk azt, amit eddig elnyomott a beteljesületlen vágyaink végeláthatatlan özöne. Nem az tesz valamit eredményessé, hogy kitűzünk egy célt, és végrehajtjuk a feladatot, sokkal fontosabb annál az életünk elfogadása, úgy ahogyan az megadatott, a rendelkezésünkre áll. Az ilyen élet nem egyenlő a céltalansággal, éppen azért kíséri elégedettség, mert az elfogadásra épül, és nem az elutasításra, vagy a kiútkeresésre. Nincsen benne hiányérzet, bárhol és bármikor folytatható onnan, ahonnan abbahagytuk. Semmit nem kell az elejéről kezdeni, mert nem ér veszteség. Önmaga mindig több lesz általa, mert magából ad, nem pedig mástól vesz el. Nem önmagáért él, egyszerűen él a képességeivel, amit felfedezett. A szolgálat fontosabbá válik az élvezetnél. A szolgálat nyilatkozik meg belőle. Kibontakozik a szerető cselekvés, amit nem ellenszolgáltatás reménye öntöz. Spontaneitásánál fogva jelen van, és a tökéletességet hordozza magában.
