Elég gyakorta találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy a mindenséget, a körülölelő nagyvilágot, mint szerves egységeként, Isten végső valóságaként azonosítják. Az elmélet főleg ott kap hangsúlyt, ahol a személytelenség vadhajtásai burjánzanak. A rosszul értelmezett imperszonalizmusból egyenesen következik a monizmus, a minden egy hitrendszere. A 15.-ik században, Caitanya Maháprabhu által felmutatott, Istennel egyszerre való egység és különbözőség (acintya bheda abheda) mindig is létezett a Védákban (napjaink téves kifejezésével, a hinduizmusban). Mégis bevett gyakorlattá vált, hogy a védikus tudás könyveinek kinyilatkoztatását kizárólag a máyávádi (minden illúzó), néhol brahmavádi, (Brahmanná, „Teljessé” válás elmélete, a minden Isten értelmezése) felfogás magyarázatait tartják mérvadónak. Ezek a nézetrendszerek nem kapcsolódnak közvetlenül ahhoz a tanítványi láncolathoz, amiről maguk a Védák írnak, amelyet Krisna adott át Vivasvánnak, majd több ezer évvel ezelőtt Arjunának, a teremtéskor Brahmától szállt alá, és tovább örökítve, fenntartva annak hitelességét.
Istennek a személyes távolsága, és személytelen mindenhatósága egyszerre van jelen. Az immanens volta nem múlja felül, a transzcendens személyiségét sem Istennek, sem az Ő szerves részeinek, a parányi egyéni lelkeknek, akik mi vagyunk ebben az anyagi világban. Ezt a misztériumot kell megértenünk. Másképpen megmarad az a személytelen egységkép illúziója, ahol megreked annak a lehetősége, hogy felismerjük a különbözőségből, az esendőségünk hajlamát, és az Isteni tökéletességre való alkalmasságunk tiszta szándékát. Ha minden csak egy lenne különbségek nélkül, elveszne a boldogság lehetősége is, nem lenne tapasztalás, hiszen ki tapasztalna, ha minden mindennel csak azonosságot mutat. Hol van az átélt élmény? Minden illúzió? Akkor hol van a valóság, és ki esik illúzióba? A mindentől függetlenségben hívő emberi elme hajlamos a csalásra, és a tévedésekre. Másként értelmezi ezt a viselkedését, úgy tünteti fel, hogy nem az elméje az, aki független, hanem ő maga, a mindent megtapasztaló valóság, a személytelen örök létező, s más hasonló zavaros megfogalmazásokkal kombinál. Ez az elmebeli spekuláció, egy izgalmas kalandnak tűnik. Bele sem gondol abba, hogy mennyire értelmetlen az egész elmélet. Az élményt emeli magasba, de nem beszél arról, hogy mitől hiteles az, ha önmagát sem képes meghatározni. A tudást ahhoz igazítja, amit nem ismer, de magáénak vall. Nem létezik egy tiszta állapot, ami minden kapcsolatot megalapoz? Nincsen egyéni kapcsolat? Akkor ki hozza a döntést, kié a felelősség? Marad a kiüresedett, tartalom nélküli szavaknak a megtévesztő értelmezése? Egy ideig elismerő érdemet is nyújthat, azoktól, akiket ez megtéveszt, de előbb vagy utóbb a közvetlenség hiánya megmutatkozik. A lélek közvetlen tapasztalását, nem lehet feladni, ez örök természetét képezi, ebből épül fel. A létezést ez határozza meg. A különbség az anyagi és a lelki világ között abban van, hogy az egyén önmaga számára, milyen tudati felfogással közelíti ezt meg. A hamis, téveszmékkel teli ismeret, elfedi a dolgok valódi helyzetét. Nem a külvilág hamis, hanem az a tudás, aminek a szűrőjén át kitekintenek rá. Nem a tapasztalatból jön a tiszta megértés. A megtapasztalás úgy változik, amilyen életet alkotott valaki önmaga számára. A gyermekiesnek tűnő világkép, az ember szabad akarata. Így mindenki megélheti a saját kis illúzióját addig, ameddig jól érzi magát benne, és közben el nem használja az összes életfeltételt maga körül. A feltételek adottak ezen nem változtathat túl sokat. Önmagán alakíthat, elhatározása szerint. Nincsen létezés gondolatvilág nélkül. Az öntudatosság, és az öntudatlanság is a gondolatokra épül, mindössze a tartalmuk más, ami befolyásolja a gondolkodó kapcsolatrendszerét. Mindig megmarad a választási lehetősége, hogy mit fogad el önmaga számára. A lelki tudás tőle független, abban az értelemben, hogy nem ő határozza azt meg, de a természetének a részét képezi, akkor is, ha nem is érzékeli azt az anyagi világban. Nem vesz róla tudomást, bölcsebbnek hiszi magát az önmegnyilvánult (kinyilatkoztatott) tudásnál. A kísérleti tudásban nagyobb bizalma van, mert azt hiszi a magáénak. Az érzékszervi tapasztalatok nagyobb befolyást gyakorolnak döntéseiben, mint az, amiről nem tud fizikai eredményeket felmutatni. Amíg a hétköznapi csodákra van igénye, addig nem képes tudakozódni a kívülállóságról, a transzcendens világról. Az ő hite az anyagban gyökerezik, az élőt közvetlenül nem látja, nincs benne bizalma, ezért nem is fogadja el. Az önmagában élő anyagot akarja bebizonyítani, ezt a modellt tartja a tudománynak. Minden mást egy bizonyos hitrendszertől tart függőnek, miközben ő maga egy másik hitrendszer szabályait fogadta el. Azt gyakorolja, úgy gondolkodik, arra építi az életét. Neki van igaza, és ehhez képest mindenki más hiteltelen. Őrzi a légvárát, ki tudja meddig. A gyengeség pillanataiban néha kitekint, hogy mi történik, de a hamis egzisztenciája még büszkeséggel tölti el. Teremtőképesnek érzi magát. Ez a lényeg. A többi részlet már nem igazán érdekli. Amíg úgy gondolja, hogy tőle is növekszik a világ, addig folytatja, ha nem lesz már rá szükség, akkor lehet, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerül. Mert önmagát, egyedül, értéktelennek tartja, ezt nem minden esetben fogalmazza meg, de áttételesen ez következik. Hiszen, nem is tudja, hogy ki is ő, csak teremti a világokat, külső indíttatásból, benső világot viszont nem ismer, az már nem fér bele a tudományos világképébe.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése