Az élet adósságcsapdája

Közösségi léthez tartozónak lenni annyi jelent, mint a kölcsönös felelősség létezését felvállalni. Éppen ez, ami elég távol áll a mai életfelfogástól. Ez mit jelent a gyakorlatban? Az, amit én cselekszem kihatással lesz másokra is, ezen keresztül a környezetemre és tágabb értelemben az egész emberiségre nézve is. Ki gondolkodik ilyen nagyságrendekben? Az általános nézet az, hogy senki ne avatkozzon bele a személyes életembe, és én sem zavarom a másikét. Megvalósíthatatlan az elképzelés, de mégis ez a motiváció vált elfogadottá. A pillanatnyi cselekvés kényszere nagyobb erővel hat, mint annak bármilyen hosszú távú kihatása. A kölcsönhatások következményei nem mutatkoznak meg azonnal, bizonyos idő eltelte szükséges hozzá, míg meglátható az eredmény. A fizetést nem előre kapjuk, hanem miután elvégeztük a munka ránk eső részét. A kifizetés igazságos, mert minden esetben látható az a teljesítmény, amit elvégeztünk. Ha minőségileg kifogásolható, annak mértéke szerint csökkenhet a bér. Még az is megtörténhet, hogy nagyobb kárt okozunk, mint amekkora a munkából származó fizetségünk lenne, így adósokká válunk. Ebben az esetben előbb az élet adósságát le kell rónunk. A munkánk rabjává váltunk, egyre kevésbé osztjuk meg másokkal a munkánk eredményét. Mindent magunknak akarunk tudni, miközben az adósságunk egyre nagyobbra duzzad. Ha rákerülünk az adósok feketelistájára, nem lesz olyan lehetőség, hogy újabb hitelekből fenntartsuk magunkat. Magasztosabb irányelvek nélkül elfogy az életterünk. Egyre kevesebb marad, amiből gazdálkodhatunk. Hiába van a kezünkben az életfonál, ha az életünk labirintusában a labirintus fontosabbá válik, mint maga az élet. A cselekvés az értelmét elveszítette. Csak a vágyak maradtak, kiüresedett érzésekkel. Az ösztönszerű lét csak reagál az őt ért hatásokra, de nem elég megfontolt. Nincs miből merítsen. Az egyetlen eszköz, amit használ az éppen aktuális helyzetéből érzékelt kényszer. Amire a természet kényszeríti, abból merítkezik meg, és abba temetkezik bele. Azt a keresztet viseli, amivel elítélte magát, a sorsára maradt ember nem tud kiemelkedni. Túl büszke ahhoz, hogy elfogadja az isteni kegyelmet. Inkább az adósságát akarja törleszti, a jó és a rossz között keresi a lehetőségeket, mintsem az Abszolút Jónál keresne menedéket.