Ki kell nyitnunk a szívünket! Összeszorított fogakkal, félig lehunyt szemekkel nem nézhetünk csak előre, felfelé is kell látnunk, a magasabb világ felé. El kell érnünk azt, hogy a nyitottságunk olyan mértékű legyen, hogy másokban is meglássuk azt az örök jót, ami mindenkinek a sajátja. Sokszor megtörtént már ugyanaz velünk. Miért nem tanulunk mégis a kicsinyes hibáink, az örökös tévedéseink, és a szűk látókörüségünk helyzetéből? Nem juthatunk így túl messzire. Távolabbi célokat kellene kitűznünk, de ezeket a célokat, csak az isteni gondviselés képes elérhetővé tenni. Meg kell értenünk azt, hogy a mi kis mikro világunk kapcsolatban áll egy nagy makro világgal. A kis világ egy kis játékteret biztosít, sok szenvedéssel. A nagy makro világ egy növekvő vágyakozáson alapul. Istennek azon a vágyán, hogy mi is örökké létezünk, mi is lehetünk örökké boldogok és mi is részei vagyunk Isten kedvteléseinek, az Ő boldogságának, de ezt nekünk magunknak az Ő segítségét elfogadva fel kell fedeznünk önmagunkban, és el kell jutnunk arra az elhatározásra, hogy az Ő akarata, és az Ő szándéka sokkal fontosabb, mint a mi egyéni elképzeléseink, és erőfeszítéseink arról, hogy hogyan vívjuk meg a mi saját kis kűzdelmeinket, háborúinkat, abban a reményben, hogy ezzel majd nyugalmat és elégedttséget érhetünk el a lekünkben. Az egyéni lelkek háborúja az anyagi világban, egy egyszemélyes kűzdelem, mert nékülöz minden olyan elképzelést, sőt sokszor egyenesen meg is tagadja, hogy Istennek a személye, teljes tudás (cit), az örökkévalóság (sat), és az örök boldogság (ánanda) forrása, oka és okozója. Felmerül a kérdés, hogy miért gondoljuk mi azt, a mi kis mikro világunkból, beláthatjuk majd azt az egészet, a mi anyagi intelligenciánk segítségével. Mint egy falevélen egy kis bogár, aki kapaszkodik a nagy szélviharban, ne hogy leessen róla, ne hogy lefújja a szél, mert nem tudja, hogy mi fog történni akkor. Úgy gondolja, lehet talán az lesz az életének a vége, ha nem láthatja onnan a világot, abban a tévhitben él hogy az biztonságot nyújt számára, azon a kis falevélen csücsülve. Mi is így vagyunk ezzel, ülünk egy testben, éljük az életünk jó és rossz sorsának a következményeit, kapjuk az újabb és újabb feladatokat, és két kézzel kapaszkodunk, ragaszkodva ahhoz a helyzethez, amiben úgy gondoljuk, hogy biztonságban lehetünk egy rövid időre. Túl rövid az élet ahhoz, hogy a fontos dolgokat elhalasszuk, és túl rövid egy nap arra, hogy mindig várjunk egy kedvező alkalomra. Szerencsések vagyunk akkor, ha felébred bennünk az őszinte vágy, a tudakozódás az abszolút igazságról. Nincsen ennél magasabb rendű elv, mert csak ez, ami örök elégedettséget nyújt a léleknek. Ami beteljesít minden kiüresedett érzést, ami betölt minden űrt, ami mindig újabb és újabb erőt ad, ami nyugalmat ad, de ugyanakkor izgatottá is tesz, újabb izgalmakat is okoz, de egy végtelen nyugalmat és biztonságot is, megadja az otthon melegét, a meghitt szeretet bizonyosságát, mindig új távlatokat ad, nem kell többé a képzelet világába menekülni, mert a valóság sokkal színesebb, mint egy anyagi elképzelés, amit előbb-utóbb mindig be kell fejezni, és a vége mindig fájdalmat is okoz. A valóság felismerése mindig újabb és újabb távlatokat nyit meg számunkra. Mindig újabb és újabb felfedzést biztosít. Kinyitja a szívünk rejtett ajtóit. Új szemeket ad, az új kezünkkel tapinthatóvá válik az, amit eddig nem is feltételeztünk, és fáradhatatlan lábaink lesznek, hogy örömet szerezzenek a Legfelsőbb Személynek és mindig szolgálatra készek, mert mindig újabb és újabb boldog percet tudnak okozni. A szem önmagában fénytelen, a láb egymagában csak botorkál, nem tudja hogy merre jár, a szív önmagában csak keresi a szerelmet, de a lélekben mindig meg van az a képesség, hogy a magasabb világ felé tekinthet, és ott megláthatja azt, amit itt lent önmagában soha meg nem lelhet.
oṁ tad viṣṇoḥ paramaṁ padaṁ sadā paśyanti sūrayaḥ divīva cakṣurātatam
( Rg-véda 1.22.20)
Az Úr hajléka, a fejünk fölött a világító naphoz hasonlatos.
Csak őrizz lótusz szemeiddel,
Lelki szomjam éltető vize,
Bárhová is tévednék el,
Vigyázó tekinteted mindig kisérje.
Ahhoz, hogy az igazság feltáruljon az egyéni lélek előtt, magasra kell emelnie a szívét, önmaga fölé, egy magasabb rendű célért kell cselekedni, mert ha Istenért cselekszünk, akkor azt önmagunkért is tesszük, és az embertársainkért is. Az Istenért való cselekvés, minden más kötelezettséget felülmúl, és minden más kötelezettséget beteljesít, mert ez a legmagasabb rendű kötelezettség, ez a sanátana dharma, az örökkétartó cselekvés növekvő boldogságot adó dimenziója.
A szív nyitottsága
Ki kell nyitnunk a szívünket! Összeszorított fogakkal, félig lehunyt szemekkel nem nézhetünk csak előre, felfelé is kell látnunk, a magasabb világ felé. El kell érnünk azt, hogy a nyitottságunk olyan mértékű legyen, hogy másokban is meglássuk azt az örök jót, ami mindenkinek a sajátja. Sokszor megtörtént már ugyanaz velünk. Miért nem tanulunk mégis a kicsinyes hibáink, az örökös tévedéseink, és a szűk látókörüségünk helyzetéből? Nem juthatunk így túl messzire. Távolabbi célokat kellene kitűznünk, de ezeket a célokat, csak az isteni gondviselés képes elérhetővé tenni. Meg kell értenünk azt, hogy a mi kis mikro világunk kapcsolatban áll egy nagy makro világgal. A kis világ egy kis játékteret biztosít, sok szenvedéssel. A nagy makro világ egy növekvő vágyakozáson alapul. Istennek azon a vágyán, hogy mi is örökké létezünk, mi is lehetünk örökké boldogok és mi is részei vagyunk Isten kedvteléseinek, az Ő boldogságának, de ezt nekünk magunknak az Ő segítségét elfogadva fel kell fedeznünk önmagunkban, és el kell jutnunk arra az elhatározásra, hogy az Ő akarata, és az Ő szándéka sokkal fontosabb, mint a mi egyéni elképzeléseink, és erőfeszítéseink arról, hogy hogyan vívjuk meg a mi saját kis kűzdelmeinket, háborúinkat, abban a reményben, hogy ezzel majd nyugalmat és elégedttséget érhetünk el a lekünkben. Az egyéni lelkek háborúja az anyagi világban, egy egyszemélyes kűzdelem, mert nékülöz minden olyan elképzelést, sőt sokszor egyenesen meg is tagadja, hogy Istennek a személye, teljes tudás (cit), az örökkévalóság (sat), és az örök boldogság (ánanda) forrása, oka és okozója. Felmerül a kérdés, hogy miért gondoljuk mi azt, a mi kis mikro világunkból, beláthatjuk majd azt az egészet, a mi anyagi intelligenciánk segítségével. Mint egy falevélen egy kis bogár, aki kapaszkodik a nagy szélviharban, ne hogy leessen róla, ne hogy lefújja a szél, mert nem tudja, hogy mi fog történni akkor. Úgy gondolja, lehet talán az lesz az életének a vége, ha nem láthatja onnan a világot, abban a tévhitben él hogy az biztonságot nyújt számára, azon a kis falevélen csücsülve. Mi is így vagyunk ezzel, ülünk egy testben, éljük az életünk jó és rossz sorsának a következményeit, kapjuk az újabb és újabb feladatokat, és két kézzel kapaszkodunk, ragaszkodva ahhoz a helyzethez, amiben úgy gondoljuk, hogy biztonságban lehetünk egy rövid időre. Túl rövid az élet ahhoz, hogy a fontos dolgokat elhalasszuk, és túl rövid egy nap arra, hogy mindig várjunk egy kedvező alkalomra. Szerencsések vagyunk akkor, ha felébred bennünk az őszinte vágy, a tudakozódás az abszolút igazságról. Nincsen ennél magasabb rendű elv, mert csak ez, ami örök elégedettséget nyújt a léleknek. Ami beteljesít minden kiüresedett érzést, ami betölt minden űrt, ami mindig újabb és újabb erőt ad, ami nyugalmat ad, de ugyanakkor izgatottá is tesz, újabb izgalmakat is okoz, de egy végtelen nyugalmat és biztonságot is, megadja az otthon melegét, a meghitt szeretet bizonyosságát, mindig új távlatokat ad, nem kell többé a képzelet világába menekülni, mert a valóság sokkal színesebb, mint egy anyagi elképzelés, amit előbb-utóbb mindig be kell fejezni, és a vége mindig fájdalmat is okoz. A valóság felismerése mindig újabb és újabb távlatokat nyit meg számunkra. Mindig újabb és újabb felfedzést biztosít. Kinyitja a szívünk rejtett ajtóit. Új szemeket ad, az új kezünkkel tapinthatóvá válik az, amit eddig nem is feltételeztünk, és fáradhatatlan lábaink lesznek, hogy örömet szerezzenek a Legfelsőbb Személynek és mindig szolgálatra készek, mert mindig újabb és újabb boldog percet tudnak okozni. A szem önmagában fénytelen, a láb egymagában csak botorkál, nem tudja hogy merre jár, a szív önmagában csak keresi a szerelmet, de a lélekben mindig meg van az a képesség, hogy a magasabb világ felé tekinthet, és ott megláthatja azt, amit itt lent önmagában soha meg nem lelhet.
oṁ tad viṣṇoḥ paramaṁ padaṁ sadā paśyanti sūrayaḥ divīva cakṣurātatam
( Rg-véda 1.22.20)
Az Úr hajléka, a fejünk fölött a világító naphoz hasonlatos.
Csak őrizz lótusz szemeiddel,
Lelki szomjam éltető vize,
Bárhová is tévednék el,
Vigyázó tekinteted mindig kisérje.
Ahhoz, hogy az igazság feltáruljon az egyéni lélek előtt, magasra kell emelnie a szívét, önmaga fölé, egy magasabb rendű célért kell cselekedni, mert ha Istenért cselekszünk, akkor azt önmagunkért is tesszük, és az embertársainkért is. Az Istenért való cselekvés, minden más kötelezettséget felülmúl, és minden más kötelezettséget beteljesít, mert ez a legmagasabb rendű kötelezettség, ez a sanátana dharma, az örökkétartó cselekvés növekvő boldogságot adó dimenziója.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)