Invokáció

Felmerül a kérdés, hogy miért vannak, a lelki tudás iránt érdeklődők körében olyanok, akik irtóznak bármiféle személyes meghatározástól. Nevezhetnénk egyfajta életidegen gondolkodásnak, ahol keresnek valamit, olyan módon, hogy nem tudják pontosan mi is az, ezért megpróbálnak, minden tényezőt kizárni, amit úgy gondolnak, hogy nem tartozik a valóság kategóriájába. Önkéntelenül is beleesnek az egyén fogalmába, még akkor is, ha ezt megpróbálják letagadni. A törekvés és a valóság iránti kíváncsiság az egyéni szinten történik. Így „sajnos” a dualitást nem zárhatjuk ki, a lelki tapasztalatokból. Ha mindenki Isten lenne, akkor nem lenne tudatlanságban és a külvilág sem kényszerítené az érzékelésre, hanem éppen ellenkezőleg ő lenne az, aki irányítása alatt tartaná az egészet. A tudat önállósága ebben az esetben értelmét veszti, hiszen ha minden egy felsőbb intelligencia, rendezőelv szerint működik, akkor miért lenne szükség tudati felemelkedésre, eggyéválásra. Istennek nincsen szüksége segítségre, Ő önmagában elégedett és teljes.

„om púrnam adah púrnam idam
púrnát púrnam udacyate
púrnasya púrnam ádáya
púrnam evávasisyate

„A Teljes Egész (Istenség Legfelsőbb Személyisége), tökéletesen teljes, és mivel maradéktalanul tökéletes, mindabban, ami Belőle kiárad, s így ebben a múlandó világban is minden megvan ahhoz, hogy hiánytalanul teljes legyen. Bármit hozzon létre a Teljes egész, az önmagában is teljes. Ő a Teljes Egész, ezért bár számtalan hiánytalan egység árad ki Belőle, megmarad teljes egésznek.”

(Isopanisad_invokáció)