-A történet előzménye Egyszer, amikor az Úr Brahmá négy fia, Sanaka, Sanandana, Sanátana és Sanat-kumára a három világot járták, útjuk során véletlenül Visnulokára érkeztek. Noha ez a négy nagy bölcs idősebb volt Brahmá többi fiánál, még Maricinél is öt-hat éves meztelen kisfiúknak látszottak. Amikor a két kapuőr, Jaya és Vijaya látták, hogy szeretnének bemenni Vaikunthára, közönséges gyermekeknek vélték őket, s az útjukat állták. Amikor a kapuőrök,Jaya és Vijaya Sanandana és a többi nagy bölcs útjába álltak, azok rettentõ dühükben megátkozták őket. „Ostoba kapuőrök! — mondták nekik. — Titeket a szenvedély és a tudatlanság anyagi kötőerõi mozgatnak, s ezért nem vagytok méltók arra, hogy Madhudvisa lótuszlábainak oltalmában éljetek, ami mentes ezektől a kötőerőktől. Jobb, ha most nyomban az anyagi világba mentek, és megszülettek a legbűnösebb asurák családjában!” Miközben a bölcsek átka miatt Jaya és Vijaya az anyagi világ felé tartottak, ugyanezek a bölcsek, akik oly kegyesek voltak hozzájuk, így szóltak: „Óh, kapuőrök! Három élet után, amikor az átok lejár, újra visszatérhettek posztotokba a Vaikunthán. Az Úr két Vaikunthán élő szolgája, Jaya és Vijaya amiatt, hogy sértést követtek el a bhakták lábai ellen, a Satya-yugában mint Hiranyakasipu és Hiranyaksa, a következő yugában, a Tretá-yugában mint Rávana és Kumbhakarna, a Dvápara-yuga végén pedig mint Sisupála és Dantavakra jelentek meg. -Hiranyakasipu az asurák fejedelme Amikor az Istenség Legfelsõbb Személyisége vadkan alakjában megjelent, és megölte öccsét, Hiranyaksát, Hiranyakasipun úrrá lett a gyász. Dühében azzal vádolta az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, hogy részrehajló a bhaktái iránt, és becsmérelni kezdte az Úr Varáhát, aki azért jelent meg, hogy megölje az öccsét. Lázba hozta az összes démont és ráksasát, és megzavarta a békés bölcsek s a Föld többi lakója rituális szertartásait. A démonok felgyújtották a városokat, a falvakat, a legelőket, a tehénistállókat, a kerteket, a termőföldeket és az őserdőket. Porig égették a szentek kunyhóit, a fontos bányákat, amelyek értékes fémeket adtak, a földművesek lakhelyeit, a hegyi falvakat és a tehenek védelmezőinek, a tehénpásztoroknak a falvait. Az államok fővárosait is felgyújtották. Néhány démon ásószerszámokat ragadott, és lerombolta a hidakat, a városok védőfalait és kapuit [a gopurákat]. Néhányan baltát fogtak, s hozzáláttak, hogy kivágják a fontos fákat, melyek mangóval, kenyérfagyümölccsel és más élelemmel látták el az embereket. Néhány démon zsarátnokokkal lángra lobbantotta a polgárok lakónegyedeit.Hiranyakasipu csatlósai újra és újra felfordulást okoztak, s háborgatták az embereket, akiknek így abba kellett hagyniuk a védikus kultúra előírta tetteiket. A félisteneket szintén megzavarta, hogy nem kapnak a yajña gyümölcseibõl. Elhagyták otthonaikat a mennyei bolygókon, és a démonok számára láthatatlanul a Földet járták, hogy lássák a katasztrófát. Hiranyakasipu fő célja az volt, hogy megzavarja a félisteneket. Úgy tervezte, először az Úr Visnut pusztítja el, hogy az Ő halálával a félistenek is automatikusan elveszítsék erejüket, és elpusztuljanak. A másik terve az volt, hogy a Föld bolygó lakóit zaklassa. Ezzel kapcsolatban Srila Madhvácárya a következõ verset idézi a Brahmánda Puránából: vipra-yajñádi-múlam tu harir ity ásuram matam harir eva hi sarvasya múlam samyam mato nripa „Óh, király! A démonok azt gondolják, hogy Hari, az Úr Visnu a bráhmanák és a yajñák miatt létezik, de valójában Hari az oka mindennek, még a bráhmanáknak és a yajñáknak is.” A hari-kirtana, azaz a sankirtana mozgalom népszerűsítésével tehát a brahminikus kultúra és a ksatriya irányítás automatikusan visszatér, s az emberek nagyon boldogok lesznek. -Hiranyakasipu lemondása erejével, rettegésben tartotta az univerzumot Hiranyakasipu halhatatlan akart lenni. Azt akarta, hogy senki se tudja legyőzni, se öregkor, se betegség ne tudjon erőt venni rajta, és semmilyen ellenség ne háborgathassa. Az egész univerzum abszolút uralkodója akart így lenni. A Mandara-hegy völgyében Hiranyakasipu lemondásaiba kezdett. Hosszú éveken át szigorú tapasyát, lemondást végzett. Azt mondják, hogy ez a tapasya száz mennyei esztendeig tartott. Lábujjhegyre állt, karjait a magasba emelte, s az eget nézte. Hiranyakasipu hajából olyan ragyogó és elviselhetetlen fény áradt, mint a nap sugarai a megsemmisülés idején. Szigorú önsanyargatása láttán a félistenek, akik a bolygókat járták, mind hazatértek otthonaikba.Rendkívüli lemondásai következtében Hiranyakasipu fejéből lángok csaptak ki. A tűz és füstje az egész eget beborította, s elárasztotta a felsőbb és alsóbb bolygókat, felhevítve valamennyit. Szigorú önsanyargatásának a hatására felkavarodtak a folyók és az óceánok, a föld felszíne hegyeivel és szigeteivel a hátán remegni kezdett, csillagok és bolygók hullottak alá. Minden égtáj lángokban állt. Szigorú vezeklése következtében a félistenek a perzselő hőtől szenvedve, nagy gyötrelmek közepette mind elhagyták bolygóikat, s az Úr Brahmá bolygójára mentek. Ott aztán így szóltak a teremtőhöz: Óh, félistenek ura, óh, univerzum mestere! Hiranyakasipu olyan ádáz lemondásokat végez, hogy fejéből tűz árad, s ez annyira kínzott bennünket, hogy nem tudtunk tovább bolygóinkon maradni, hanem eljöttünk hozzád.Elmondták neki, hogy Hiranyakasipu felül akar emelkedni rövid életén, s halhatatlanná akar válni, hogy valamennyi bolygórendszer, köztük Dhruvaloka ura legyen. A félistenek beszéltek az Úr Brahmának Hiranyakasipu démonikus szándékáról. Elmondták, hogy fel akar borítani minden addig lefektetett elvet. Szigorú lemondásaik után az anyagi világban élő emberek a mennyei bolygókra kerülnek, de Hiranyakasipu azt akarta, hogy még a mennyei bolygókon is boldogtalanok legyenek, hogy ott is szenvedjenek a félistenek fortélyaitól. Azt akarta, hogy akiknek az anyagi ügyek szenvedést okoznak ebben a világban, legyenek boldogtalanok ugyanezek miatt még a mennyei bolygókon is. Igazság szerint mindenhol ilyen kínzásokat akart bevezetni. Felmerülhet a kérdés, hogyan történhetett volna ez meg, amikor az univerzum rendje időtlen idők óta fennáll. Hiranyakasipu azonban büszkén kijelentette, hogy tapasyájának erejével mindenre képes lesz. Még a vaisnavák helyzetét is veszélyeztetni akarta. Hiranyakasipu akarta Brahmá posztját elfoglalni. Ezek jellemzik többek között a démonok eltökéltségét. Amikor az Úr Brahmá megtudta, mi Hiranyakasipu szigorú meditációjának célja, Bhrigu, a nagy bölcs és olyan nagy személyiségek, mint Daksa társaságában felkereste Hiranyakasiput. Az Úr Brahmá, aki egy hattyúrepülőn utazik, először nem látta Hiranyakasiput, mert Hiranyakasipu testét egy hangyaboly fedte, valamint fű és bambusznádak borították. Már hosszú ideje ott állt, s a hangyák a bőrét, a haját, a húsát és a vérét mind felfalták. Az Úr Brahmá és a félistenek aztán észrevették Hiranyakasiput, aki lemondásaival a világot perzselve olyan volt, akár egy felhő borította nap. Az Úr Brahmá döbbenetében elmosolyodott, majd így szólt hozzá: Óh, Kasyapa Muni fia, kérlek, kelj fel, kelj fel! A szerencse legyen veled! Tökéletességet értél el lemondásod végzésében, ezért megáldalak. Most kérhetsz tőlem bármit, amit csak akarsz, s én megpróbálom teljesíteni vágyadat! Nagyon megdöbbentem kitartásod láttán! Noha férgek és hangyák rágnak és falnak fel, életlevegődet a csontjaidban tartod. Ez kétségtelenül csodálatra méltó. Amint az Úr Brahmá az edényéből vizet szórt Hiranyakasipura, Hiranyakasipu életre kelt. Ép testének tagjai olyan erősek voltak, hogy ellenálltak volna még a villámcsapásnak is. Testének erejével és ragyogásával, amely az olvadt aranyra emlékeztetett, úgy emelkedett ki ifjú férfiként a hangyabolyból, ahogyan a tűz tör ki a tüzifából.Hiranyakasipu, a Daityák királya földre borult az Úr Brahmá, az univerzum teremtője előtt, s újra meg újra tiszteletteljes hódolatát ajánlotta neki, miközben imákkal dicsőítette. Azt gondolta, hogy az Úr Brahmá áldásával halhatatlanná válhat. azonban, miután megértette, hogy még az Úr Brahmá sem halhatatlan, mert a korszak végén ő is elpusztul, nagy körültekintéssel olyan áldásokat kért tőle, amelyek majdnem olyanok, mint a halhatatlanság. Amikor az Úr Brahmá beleegyezett, hogy megáldja, Hiranyakasipu azt kérte tőle, hogy ne ölhesse meg őt semmilyen élőlény, sehol, se kint, se bent ne végezhessenek vele, ne halhasson meg se nappal, se éjjel, ne árthasson neki semmilyen fegyver sem a földön, sem a levegőben, és se ember, se állat, se félisten vagy más lény, élő vagy élettelen, ne olthassa ki életét. Aztán azért imádkozott hozzá, hogy az egész univerzum ura lehessen, s hogy szert tegyen a yoga nyolcféle tökéletességére, köztük az animára és a laghimára. Hiranyakasipu szigorú lemondásaival elégedetté tette az Úr Brahmát, és elnyerte azokat az áldásokat, amelyekre vágyott. Ezek után teste, amelyet szinte már teljesen megettek az élősködõk, teljes szépségben és aranyszínű ragyogásban újra életre kelt. Ennek ellenére azonban továbbra is irigy volt az Úr Visnura, mert nem tudta elfelejteni, hogy az Úr Visnu megölte az öccsét. Mindenkit legyőzött a tíz irányban és a három világban, és minden élőlényt leigázott, félisteneket és asurákat egyaránt. Ő lett az úr minden terület fölött, beleértve Indra birodalmát is, akit elűzött onnan. Hatalmas fényűzésben élvezte életét, s ez teljesen elvette az eszét. Az Úr Visnun, az Úr Brahmán és az Úr Siván kívül minden félistenre kiterjesztette hatalmát. Valamennyien őt szolgálták, ám anyagi hatalma ellenére elégedetlen volt, mert mindig büszke volt arra, hogy áthágja a védikus szabályokat. A bráhmanákat ez a legkevésbé sem tette boldoggá, ezért eltökélten megátkozták őt. Végül az univerzum minden élőlénye nevében a félistenek és a bölcsek a Legfelsőbb Úrhoz imádkoztak, hogy szabadítsa meg őket Hiranyakasipu uralmától. Az Úr Visnu elmondta a félisteneknek, hogy mindannyian — ők és a többi élőlény is — meg fognak szabadulni a félelmetes állapottól, melyet Hiranyakasipu teremtett. -Prahlád Maharája megértette a bhagavata-dharmát az édesanyja méhében Amikor Hiranyakasipu elhagyta birodalmát, s a Mandaracala hegységbe vonult, hogy ott szigorú vezekléseket végezzen, a démonok szétszéledtek. Hiranyakasipu felesége, Kayádhu ebben az időben gyermeket várt, s a félistenek abban a hiszemben, hogy méhében egy másik démont rejt, fogságba ejtették. Azt tervezték, hogy amint a gyermek a világra jön, végeznek vele. Amikor foglyukkal a mennyei bolygók felé tartottak, találkoztak Nárada Munival, aki nem engedte, hogy Kayádhut elrabolják, hanem saját ásramájába vitte, s ott tartotta egészen Hiranyakasipu visszatéréséig. Nárada Muni ásramájában Kayádhu egyre csak azért imádkozott, hogy méhének magzatát ne érhesse bántódás. Nárada Muni megnyugtatta őt, s aztán a lelki tudásra oktatta. Prahláda Maharája, aki csupán egy kis magzat volt az anyja méhében, élt a lehetőséggel, s nagy figyelemmel hallgatta őt.Később amikor visszatértek a palotába, az édesanyja mindent elfelejtett, de a kis Prahláda mindenre emlékezett azután is. Így, ő egy nagy bhaktája lett az Úr Visnunak. -Hiranyakasipu gyilkosságot akart elkövetni a szent fia ellen Sukracáryának, Hiranyakasipu lelki tanítómesterének volt két fia, Sanda és Amarka. Rájuk bízták Prahláda Maharája tanítását. A két tanító megpróbálta rávenni Prahláda Maharáját, hogy fogadja el a dharma, az artha és a káma (a vallás, az anyagi gyarapodás és az érzékkielégítés) útját. Az embereket általában e három dolog köti le, anélkül hogy a felszabadulás útjával törődnének. Hiranyakasiput, Prahláda Maharája apját csak az arany és az érzékkielégítés érdekelte. A hiranya szó aranyat jelent, kasipu pedig puha párnára vagy ágyra utal, amelyen az emberek az érzékkielégítést élvezik. A prahláda szó azonban egy olyan személyre utal, aki a Brahman-megértés állapotában örökké boldog (brahma-bhutah prasannátma). Prahláda azt jelenti, hogy prasannátma, mindig vidám. Prahláda mindig boldogan imádta az Urat, de Hiranyakasipu parancsára tanítói anyagi dolgokra akarták tanítani őt. Noha a tanítók megpróbálták a gyermeket, Prahládát politikára, közgazdaságra és más anyagi tevékenységekre oktatni, Prahláda ügyet sem vetett szavaikra, hanem továbbra is tiszta bhakta maradt. Sohasem szeretett különbséget tenni barátok és ellenségek között. Lelki beállítottsága miatt mindenkivel egyenlően bánt. Telt-múlt az idő, és a két tanító, Sanda és Amarka úgy vélték, hogy Prahláda Maharája már elegendő oktatásban részesült a diplomácia terén, azaz megtanulta, hogyan békítse meg a nép vezetőit, hogyan tegye őket elégedetté jól jövedelmező állások felkínálásával, hogyan ossza meg a hatalmat és uralkodjon felettük, és hogyan büntesse meg őket, ha engedetlenek. Annak a tanítványnak, aki uralkodó vagy király lesz, nagyon fontos, hogy megtanulja a diplomácia négy elvét. A király és alattvalói között örökös versengés folyik. Ezért amikor egy állampolgár a király ellen lázítja a népet, a királynak kötelessége, hogy magához hívassa, és kedvesen megpróbálja megbékíteni, így szólván: „Te egy nagyon fontos személyiség vagy az államban. Mi szükség arra, hogy valami új ürüggyel lázadást szíts a nép között?” Ha a polgár nem békél meg, a királynak fel kell kínálnia neki egy jobban jövedelmező hivatalt, például kormányzói vagy miniszteri állást, bármilyen posztot, ahol magas fizetést kaphat , hogy az ő oldalára álljon. Ha az ellenség tovább lázítja a népet, a királynak meg kell próbálnia viszályt kelteni az ellenség táborában, de ha a lázító tovább folytatja tetteit, a királynak az argumentum ad baculumot a szigorú büntetést kell alkalmaznia, és tömlöcbe kell vetnie vagy ki kell végeznie az illetőt. A Hiranyakasipu által kijelölt tanárok arra tanították Prahláda Maharáját, hogyan legyen diplomata, hogy nagyon jól tudjon majd uralkodni az alattvalók felett. Aztán egy nap, miután anyja megmosdatta, szép ruhába öltöztette és illendően felékesítette gyermekét, Prahládát az apja elé vitték. Hiranyakasipu megkérdezte fiától, hogy mi volt a legjobb dolog, amit a tanáraitól hallott. Hiranyakasipu ölébe ültette Prahláda Maharáját, és mélyen beszívta fejének illatát. Miközben szeméből szerető könnyek csordultak ki, és megnedvesítették a gyermek mosolygó arcát, a következőképpen szólt fiához: Kedves Prahládám, drága fiam, óh, hosszú életű! Sok idő eltelt, és sok mindenről hallottál tanáraidtól. Kérlek, mondd el nekem most, hogy véleményed szerint mi a legjava ennek a tudásnak! Hiranyakasipu arról kérdezi fiát, hogy mit tanult a gurujától. Prahláda Maharájának kétféle guruja volt: Sanda és Amarka, Sukrácárya fiai a vér szerinti tanítványi láncolatban voltak a gurui, akiket apja jelölt ki, de másik guruja a nagy Nárada Muni volt, aki akkor tanította Prahládát, amikor az anyaméhben volt. Prahláda Maharája így válaszolt: Hallani és énekelni az Úr Visnu transzcendentális szent nevéről, formájáról, jellemzőiről, személyes tulajdonáról és kedvteléseiről, emlékezni rájuk, szolgálni az Úr lótuszlábát, tisztelettel imádni az Urat a tizenhatféle kellékkel, imákat mondani az Úrhoz, a szolgájává válni, a legjobb barátunknak tekinteni Őt és mindenünket átadni Neki (más szóval szolgálni Őt a testünkkel, az elménkkel és a szavainkkal) — ez a kilenc folyamat tiszta odaadó szolgálatnak számít. Aki az életét annak szenteli, hogy e kilenc folyamaton keresztül Krisnát szolgálja, azt a legműveltebbnek kell tekinteni, mert tökéletes tudásra tett szert. Prahláda Maharája válaszul azokat a tanításokat mondta el apjának, amelyeket lelki tanítómesterétõl, Náradától hallott. Így nézeteltérés támadt közöttük, mert Prahláda Maharája azt akarta elmondani, hogy mi a legjobb dolog, amit a lelki tanítómesterétõl hallott, míg Hiranyakasipu a politikáról és a diplomáciáról akart hallani, amiről Prahláda Sandától és Amarkától tanult. Amikor fia, Prahláda szájából Hiranyakasipu ezeket a szavakat hallotta az odaadó szolgálatról, éktelen haragra gerjedt. Ajkai remegni kezdtek, s a következőképpen szólt Sandához, guruja, Sukrácárya fiához: Óh, bráhmana hitvány sarja! Nem engedelmeskedtél a parancsomnak, és az ellenségeim táboránál kerestél menedéket! Az odaadó szolgálatra tanítottad ezt a szerencsétlen fiút! Mi ez az ostobaság? Sukracáryának, Hiranyakasipu lelki tanítómesterének a fia így szólt: Óh, Indra király ellensége, óh, fejedelem! Nem én tanítottam arra a fiadat, Prahládát, amiről beszél, és nem is más tette ezt! Az ösztönös odaadó szolgálat természetesen alakult ki benne. Kérlek hát, csillapodj, és ne vádolj minket fölöslegesen! Nem helyes egy bráhmanát így megsérteni. Hiranyakasipu meghallgatta a tanító válaszát, s aztán újra fiához, Prahládához fordult: „Te átkozott mondta neki, családunk szégyenfoltja! Ha nem a tanáraidtól tanultad mindezt, akkor kitől?” srí-prahláda uváca: matir na krisne paratah svato vá mitho 'bhipadyeta griha-vratánám adánta-gobhir visatám tamisram punah punas’ carvita-carvanánám Prahláda Maharája így válaszolt: Megzabolázatlan érzékeiknek köszönhetően a materialista élethez túlságosan ragaszkodó emberek a pokoli lét felé haladnak, és újra meg újra a már megrágottat rágják. Sohasem ébred bennük vonzalom Krisna iránt, sem mások tanításának hatására, sem a saját erőfeszítéseik eredményeképpen, sem a kettő együtteséből.”(S.B.7.5.30.) Akiket az anyagi élet élvezetének tudata erősen fogva tart, és akik ezért vezetőjükként vagy gurujukként egy hasonlóan vak, a külső érzéktárgyakhoz ragaszkodó embert fogadtak el, nem érthetik meg, hogy az élet célja az, hogy hazatérjünk, vissza Istenhez, és szolgáljuk az Úr Visnut. Ahogyan a vak vezette világtalan ember letér a helyes útról, s az árokba esik, úgy azt, aki anyagi ragaszkodással van teli, s akit szintén olyasvalaki vezet, aki ragaszkodik az anyagi világhoz, a gyümölcsöző tettek rettentő erős kötelei kötözik meg, s tovább folytatja a materialista életet, a háromféle gyötrelemtől szenvedve. Azokban, akik túlságosan vonzódnak a materialista élethez, nem ébredhet ragaszkodás a rendkívüli tetteiért magasztalt Úr lótuszlába iránt, ha nem hintik be testüket egy olyan vaisnava lótuszlábának porával, aki tökéletesen mentes az anyagi szennyeződésektől. Az ember csak úgy szabadulhat meg az anyagi fertőzéstől, ha Krisnaa-tudatossá válik, és így menedéket keres az Úr lótuszlábánál. Így szólt Prahláda Maharája, majd elhallgatott. Ekkor Hiranyakasipu a dühtől elvakultan az öléből a földre dobta. Ingerülten és haragosan a szolgáira kiáltott: Óh, démonok! Vigyétek ezt a fiút előlem! Rászolgált a halálra! Öljétek meg amint lehet! A démonok [ráksasák], Hiranyakasipu szolgái aztán háromágú szigonyaikkal Prahláda Maharája testének érzékeny részeire támadtak. Mindannyiuknak ijesztő arcuk, éles foguk, rézvörös szakálluk és hajuk volt, és rendkívül félelmetesek voltak. „Daraboljuk fel! Nyársaljuk fel!” — üvöltötték nagy hangon, majd lesújtottak Prahláda Maharájára, aki szótlanul ült, s az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditált. Ha valaki sohasem végzett jámbor tetteket, akkor bármilyen jó cselekedetet hajtson is végre, nem lesz eredménye. Éppen így a démonok fegyverei sem fogtak Prahláda Maharáján, mert ő olyan bhakta volt, aki az anyagi körülmények ellenére is mindig háborítatlan maradt, aki elmélyülten az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditált, s Őt szolgálta, a változhatatlant, az egész univerzum lelkét, akit az anyagi érzékekkel lehetetlen megvalósítani. Amikor a démonok akárhogy igyekeztek, nem tudták megölni Prahláda Maharáját, fejedelmük, az ádáz Hiranyakasipu újabb módszereken kezdte törni a fejét. Hiranyakasipu hatalmas elefántok lábai elé vetette a fiát, rettenetes óriáskígyók közé dobta, pusztító varázsigéket mondott rá, ledobta egy hegytetőről, megtévesztő fortélyokkal csapta be, mérget adott neki, éheztette, rendkívüli hidegben, szélben, tűzben és vízben kínozta, súlyos köveket dobott rá, hogy agyonzúzza, de nem tudta elpusztítani. Amikor aztán rájött, hogy sehogyan sem árthat Prahládának, aki tökéletesen bűntelen volt, nagy aggodalom lett úrrá rajta, hogy mit tegyen. „Látom, hogy ennek a fiúnak határtalan erő van a birtokában, hiszen egyetlen büntetésemtől sem ijedt meg. Halhatatlannak látszik, ezért amiatt, hogy az ellensége vagyok, el fogok pusztulni. De talán mégsem fog ez megtörténni!” Így tanakodott a Daityák királya, s komoran, testének ragyogását elveszítve némán lehajtotta a fejét. Ekkor Sanda és Amarka, Sukrácárya két fia titokban így szólt hozzá: Óh, urunk! Tudjuk, hogy ha csak felhúzod szemöldököd, a bolygók vezérei mind rettegni kezdenek. Minden segítség nélkül meghódítottad a három világot, ezért nem látunk semmi okot arra, hogy komor légy és aggodalmak emésszenek. Ami Prahládát illet Amíg lelki tanítómesterünk, Sukrácárya vissza nem tér, tartsd fogva ezt a gyermeket Varuna köteleivel, hogy ne menekülhessen el félelmében. Ha majd egy kicsit felcseperedik, és befogadja tanításainkat vagy szolgálja lelki tanítómesterünket, meg fog változni a gondolkodása. Aggodalomra tehát semmi ok! Hiranyakasipu meghallgatta és elfogadta Sandának és Amarkának, lelki tanítómestere fiainak a javaslatát, és arra kérte õket, hogy tanítsák Prahládát a királyi családok kötelességeinek rendszerére. Sanda és Amarka ezek után módszeresen, szünet nélkül tanították az engedelmes és alázatos Prahláda Maharáját a materialista vallásra, az anyagiak gyarapítására és az érzékkielégítésre. A tanárok, Sanda és Amarka Prahláda Maharáját az anyagi fejlődés három fajtájára tanították, amit vallásnak, anyagi gyarapodásnak és érzékkielégítésnek neveznek. Prahláda azonban fölötte állt e tanításoknak, ezért egyáltalán nem tetszettek neki, mert az ilyen tanok alapját azoknak a világi ügyeknek a kettősségei alkotják, melyek az embert a születés, a halál, az öregkor és a betegség jellemezte materialista életmód útvesztőjébe vezetik. Amikor a tanárok hazatértek, hogy eleget tegyenek családi kötelességeiknek, egykorú iskolatársai hívták Prahláda Maharáját, hogy használják ki a szabadidejüket, s játsszanak. Prahláda Maharája, aki valóban a legműveltebb személyiség volt, kedves szavakkal szólt osztálytársaihoz, s mosolyogva tanítani kezdte őket a materialista életmód hiábavalóságáról. Prahláda Maharája azt hangsúlyozta, hogy minden élőlénynek különösen az emberi társadalomban élete kezdetétől érdeklődnie kell a lelki megvalósítás iránt. Az emberi lényeket gyermekkorukban arra kell tanítani, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége az imádandó Istenség mindenki számára. Nem szabad túlságosan érdeklődnünk az anyagi élvezet iránt; legyünk ehelyett elégedettek csupán azzal az anyagi nyereséggel, amelyre könnyedén szert tehetünk, s mivel életünk nagyon rövid, használjunk ki minden pillanatot a lelki fejlődésre. Az ember helytelenül azt gondolhatja: „Hadd élvezzük életünk tavaszán az anyagi lehetőségeket, s ráérünk majd öregkorunkban Krisna-tudatosak lenni!” Az efféle materialista gondolkodás haszontalan, hiszen öregkorában az embert nem lehet lelki életmódra nevelni. Éppen ezért kora gyermekkorunkban kell elkezdeni az odaadó szolgálatot (sravanam kirtanam visnoh). Ez minden élõlény kötelessége. Az anyagi oktatást a természet három kötőereje szennyezi be, ám a lelki oktatás, amelyre az emberi társadalomnak nagy szüksége van, transzcendentális. Prahláda Maharája feltárja annak a titkát, hogyan tanította őt Nárada Muni. Az ő lótuszlábait elfogadva — aki a parampara láncolathoz tartozik —megérthetjük a lelki életmódot, s ha így élünk, nincs szükségünk anyagi képzettségre. -Az Úr Nrisimhadéva megnyílvánulása Prahláda Maharája utasításait követve a démonok fiaiban ragaszkodás ébredt az Úr Visnu, az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránt. Amikor ragaszkodásuk meg is mutatkozott, tanáraik, Sanda és Amarka nagyon megijedtek, hogy a fiúk odaadása az Úr iránt egyre csak növekedni fog. Kétségbeesésükben Hiranyakasipuhoz fordultak, és részletesen elmondták neki, milyen következményekkel jár Prahláda prédikálása. Amikor Hiranyakasipu megértette, mi történik, olyan dühös lett, hogy egész testében remegni kezdett. Végül elhatározta, hogy megöli fiát, Prahládát. Hiranyakasipu természetétől fogva rettentően kegyetlen volt, és sértetten sziszegni kezdett, akár egy kígyó, amire rátapostak. Fia, Prahláda békés, szelíd és kedves volt. Uralkodott az érzékein, s összetett kézzel állt Hiranyakasipu elõtt. Kora és viselkedése miatt Prahládát nem lett volna szabad megbüntetni, ám Hiranyakasipu tágra nyitott, kegyetlen szemeivel a következõ durva szavakkal kezdte szidalmazni őt: Hiranyakasipu így szólt: Óh, te, családunk legarcátlanabb, legostobább elpusztítója, óh, emberiség leghitványabb tagja! Önfejű és ostoba vagy, mert ellenszegülsz a hatalmamnak! Ma elküldelek Yamarája hajlékára! Óh, fiam, Prahláda, óh, te hitvány! Jól tudod, hogy ha dühös vagyok, a három világ valamennyi bolygója reszketni kezd, uralkodóikkal együtt! Ki hatalmazott fel, hogy semmirekellő létedre olyan arcátlan légy, hogy a félelem szikrája nélkül felülkerekedj feletted való hatalmamon? Prahláda Maharája így szólt: Kedves királyom! Erőmnek, melyről kérdezel, ugyanaz a forrása, mint a tiédnek. Valójában minden erőnek egyetlen eredeti forrása van. Nemcsak a te erőd Ő és az enyém, hanem mindenki kizárólagos ereje. Nélküle senki sem tehet szert erőre. Legyen egy élőlény mozgó vagy mozdulatlan, magasabb vagy alacsonyabb rendű, mindenkit beleértve az Úr Brahmát is az Istenség Legfelsőbb Személyiségének az ereje irányít. Az Istenség Legfelsõbb Személyisége a legfelsőbb irányító és az időtényező. Ő az érzékek, az elme és a test ereje, s Ő az érzékek életereje. Hatalma korlátlan. Ő a legkiválóbb élőlény, az anyagi természet három kötőerejének irányítója. Saját hatalmával megteremti, fenntartja és el is pusztítja ezt a kozmikus megnyilvánulást. Prahláda Maharája így folytatta: Kedves apám, kérlek, tedd félre ezt a démonikus gondolkodást! Ne tégy különbséget a szívedben barátok és ellenségek között; elmédben légy egyenlő mindenkivel! A megzabolázatlan és félrevezetett elmén kívül nincs ellenség ebben a világban. Ha valaki mindenkit egyenlőnek lát, akkor olyan helyzetbe kerül, hogy tökéletesen imádhatja az Urat. Hajdanán sok hozzád hasonló ostoba volt, aki nem győzte le a hat ellenséget, akik ellopják a test kincseit. Ezek az ostobák végtelen büszkeségükben így gondolkodtak: „Győzelmet arattam minden ellenségem fölött, szerte a tíz irányban.” De ha valaki ezt a hat ellenséget legyőzi, és egyenlően bánik minden élőlénnyel, akkor számára nincsenek ellenségek. Ellenségek csak annak a képzeletében élnek, aki tudatlan. Hiranyakasipu így válaszolt: Te alávaló! Csökkenteni akarod az értékeimet, mintha nálam is jobban tudnál uralkodni az érzékeiden! Túlságosan intelligens vagy! Ebből látom, hogy kezeimtől akarsz meghalni, hiszen efféle ostoba beszédet csak azoktól lehet hallani, akik a halál küszöbén állnak. Óh, Prahláda, óh, legszerencsétlenebb! Örökké egy másik legfelsőbb lényrõl beszélsz, aki nem én vagyok, aki mindenek felett áll, aki mindenkinek a vezetője, s mindent átható! Hol van hát ez a személy? Ha mindenütt jelen van, akkor miért nincs itt előttem ebben az oszlopban? Oly sok ostobaságot beszélsz, hogy most a fejedet veszem! Hadd lássam, hogyan jön majd imádott Istened, hogy megoltalmazzon! Látni akarom! A rettentő erejû Hiranyakasipu ádáz dühében durva szavakkal szidta nagyszerû bhakta-fiát, Prahládát. Egyre csak az átkait szórva megragadta kardját, felugrott a királyi trónusról, és nagy haragjában öklével az oszlopra ütött. Ekkor az oszlopból félelmetes hang tört elõ, mintha csak az univerzum burkát akarná berepeszteni. A hang még a félistenek, még az Úr Brahmá birodalmába is eljutott, s amikor a félistenek meghallották, azt gondolták: „Bolygóinkra most bizonnyal pusztulás vár!” Amikor Hiranyakasipu, aki saját fiát akarta megölni, megmutatta rendkívüli erejét, hirtelen meghallotta azt a csodálatos és rettenetes hangot, amelyet soha sem hallott még senki. A hang hallatán a démonok többi vezérét is rettegés fogta el. A gyülekezetben senki sem tudta, honnan származik ez a hang. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hari bizonyítani akarta, hogy szolgája, Prahláda Maharája szavai nem alaptalanok, s a Legfelsőbb Úr mindenhol jelen van, még a gyülekezeti csarnok oszlopában is, ezért egy olyan csodálatos formában nyilvánult meg, melyet soha senki sem látott még azelőtt. Sem ember nem volt, sem oroszlán. Ebben a csodálatos formájában jelent meg az Úr a gyülekezeti teremben. Amint Hiranyakasipu körülnézett, hogy rátaláljon a hang forrására, az oszlopból kilépett az Úr e csodás formája, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy ember-e vagy oroszlán. Hiranyakasipu megdöbbent: „Ki ez a teremtmény, aki félig ember és félig oroszlán?” Hiranyakasipu szemügyre vette az Úr formáját, s igyekezett eldönteni, ki az, aki Nrisimhadevaként előtte áll. Az Urat olvadt aranyhoz hasonló haragos szemei, ragyogó sörénye, amelytől rettenetes arca még nagyobbnak tűnt, halált hozó fogai és borotvaéles nyelve, amely úgy mozgott, akár egy kard a csatában, rendkívül félelmetessé tették. Fülei mozdulatlanul az égnek meredtek, nyitott szája és orrlyukai pedig egy hegy barlangjainak tűntek. Állkapcsai ijesztően szétnyíltak, teste pedig az égig ért. Nyaka rövid volt és vastag, mellkasa széles, dereka karcsú, szőre pedig fehéren ragyogott, akár a hold sugarai. Karjai, melyek seregnyi katonára emlékeztettek, minden irányba elértek, amint kagylókürtjével, korongjával, buzogányával, lótuszával és többi természetes fegyverével sorra pusztította el a démonokat, gonosztevőket és ateistákat. „Az Úr Visnu, akinek hatalmas misztikus erő van a kezében, ezt találta ki, hogy megöljön mormogta magában Hiranyakasipu. De mi haszna az igyekezetének? Ki tudna harcba szállni velem?” Ekképpen gondolkodva megragadta a buzogányát, s az Úrra támadt, mint egy elefánt. Ahogyan egy parányi rovar, egy jelentéktelen teremtmény esik a tűzbe, s tűnik el a szemünk elől, úgy vált láthatatlanná Hiranyakasipu is, amikor megtámadta az Urat, akiből ragyogó sugárzás áradt. Ez a legkevésbé sem meglepő, hiszen az Úr mindig a tiszta jóságban létezi Hiranyakasipu, a nagy démon tajtékzó dühében aztán sebesen Nrsimhadevára támadt buzogányával, és lesújtott Rá. Az Úr Nrsimhadeva azonban buzogányával együtt megragadta a hatalmas démont, éppen úgy, ahogy Garuda fog el egy nagy kígyót. Amikor az Úr Nrisimhadeva hagyta, hogy Hiranyakasipu kicsússzon a kezei közül, éppen úgy, ahogyan Garuda játszik néha a kígyókkal, s engedi őket kicsúszni a szájából, az otthonukból elűzött félistenek, akik a démontól rettegve a felhők mögé bújtak, nem találták túlságosan kedvezőnek a helyzetet, s nagy aggodalom lett úrrá rajtuk. Amikor Hiranyakasipu kiszabadult Nrsimhadeva kezei közül, azt hitte, hogy az Úr megijedt az erejétől. Így aztán miután egy kicsit megpihent a harc fáradalmai után, felkapta kardját és pajzsát, és hatalmas erővel újra az Úrra támadt. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a nagy erejű és hatalmas Náráyana hangos, éles nevetést hallatva megragadta Hiranyakasiput, aki kardjával és pajzsával védte magát, egyetlen támadható pontot sem hagyva. Hiranyakasipu egy sólyom sebességével szállt néha az égen, néha a földön, becsukott szemmel, Nrsimhadeva nevetésétől rettegve. Az Úr Nrsimhadeva úgy ragadta meg Hiranyakasiput, akinek még Indra király villáma sem árthatott, ahogyan a kígyó fogja meg az egeret, vagy ahogyan Garuda csíp el egy veszedelmes mérgeskígyót. Miközben minden testrészével szabadulni akart, mert nagy szenvedést okozott neki, hogy fogságba esett, az Úr Nrisimhadeva az ölébe vette a démont, combjával megtámasztotta, majd a gyülekezeti csarnok kapujában karmaival könnyedén darabokra tépte. Az Istenség Legfelsõbb Személyisége, az Úr Nrisimhadeva száját és sörényét vércsöppek borították, s félelmetes, dühös szemeibe lehetetlen volt belenézni. Nyelvével a szája szélét nyalogatva, a Hiranyakasipu hasából kitépett belek füzéreivel díszítve olyan volt, mint egy oroszlán, aki épp megölt egy elefántot. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akinek számtalan karja volt, először kitépte Hiranyakasipu szívét, majd félredobta őt, s a démon katonái felé fordult, akik ezrével jöttek, hogy felemelt fegyvereikkel megküzdjenek Vele. Valamennyien Hiranyakasipu hûséges követői voltak, az Úr Nrsimhadeva azonban pusztán karmainak a hegyével mindegyikükkel végzett. Nrsimhadeva sörénye megremegtette és szétoszlatta a felhőket, sugárzó szeme elhomályosította az égitestek ragyogását, lélegzete pedig felkavarta a tengerek és óceánok vizét. Üvöltése hallatán a világ összes elefántja felbőgött félelmében. Nrsimhadeva sörénye a repülőgépeket a világűrbe és a felső bolygórendszerekbe taszította. Úgy tűnt, hogy lótuszlábának erejétől a Föld kibillen helyzetéből, s elviselhetetlen ereje miatt dombok és hegyek emelkedtek a magasba. Testének ragyogása az ég és valamennyi égtáj természetes ragyogását elhomályosította.Az Úr Nrsimhadeva teljes ragyogását és félelmetes arcát kimutatva, s haragosan, mert nem talált vetélytársra, aki szembeszállhatott volna hatalmával és fenségével, a gyülekezeti csarnokban a király díszes trónjára ült. A nagy félelem és az Iránta érzett tisztelet miatt senki sem mert az Úr elé lépni, hogy személyesen szolgálja Őt. Hiranyakasipu olyan volt, mint egy agyhártyagyulladás okozta láz a három világ fejében. Ezért aztán, amikor a mennyei bolygókon a félistenek hitvesei látták, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége saját kezével vetett véget a nagy démon életének, arcuk felragyogott nagy örömükben, s újra meg újra virágesőt szórtak a mennyekből az Úr Nrsimhadevára. -Nrisimhadeva aki megóvja a tiszta bhaktit Nrisimhadeva nagyon fontos szerepet tölt be egy gyakorló (sadhaka) bhakta életében. Ő az, aki megvédi az odaadó szolgálatot. Prahláda Maharája egy kisfiú volt (5-éves), és az ő kora a tiszta ártatlan bhaktit jelképezi.az Úr Caitanya mondja, hogy ez a bhakti lata bhija, ez az odaadásnak a kicsi magja ami éppen elkezd csírázni. Az öt éves gyerekeknek, még nincsenek túl sok rossz szokásaik, ők még nem kerültek kapcsolatba sok rossz dologgal. Prahláda Maharája, aki megszemélyesíti a tiszta odaadó szolgálatot, azt a bhaktit, ami még nincsen beszennyezve a karmával (önös érdekből végzett munkával) és a jnánával (spekulatív tudással). Ahogyan Prahláda Maharájanak számtalan veszéllyel kellett szembenéznie, úgy a mi lelki életünk is sok veszéllyel van kikövezve. De Nrisimhadéva megmentette az ő bhaktáját és ugyanúgy az Úr Nrisimhadeva megmenti a mi odaadó szolgálatunkat. Nekünk csak úgy kell függenünk az Úr Nrisimhadeva kegyén, mint ahogyan Prahláda Maharája függött Őrajta. Ő a bhakti vijnása, aki mindig megvédelmezi az iránta végzett odaadást, és az ő híveit. Ahogyan azt Krisna mondja: ananyas cintayanto mám ye janáh paryupásate tesám nityábhiyuktánám yoga-ksemam vahámy aham „akik kizárólagos odaadással mindig engem imádnak transzcendentális formámon meditálva, azoknak elhozom, amire szükségük van és megőrzöm azt, amijük van.” (B.G.9.22.) „na me bhaktah pranasyati” Az én hívem nem vész el soha! (B.G.9.31) Hogyan menti meg az Úr az ő híveit? Ez egy nagy rejtély. Akkor teszi ezt meg, ha a híve leesik egy hegyről, Vagy csak lehet, hogy csak abban az esetben, ha valaki megpróbálja megmérgezni, vagy ha a kígyók megmérgezik, vagy az elefántok lábai elé dobják. Prahlád Maharájnak nagyon sok nehéz helyzetet kellett megélnie azért, hogy minket meggyőzzön arról, hogy Krisna minket minden körülmények között megvéd. Ezért Srila Prabhupáda is bevezette az Úr Nrisimhadéva imádatát. Két fohászt vezetet be, amit rendszeresen éneklünk, „namas te narasimháya” kezdetű Srí Nrisimha pranáma-ot, amit Az Úr Caitanya Maháprabhu énekelt és a Dásávatára-strotra ami Jayadéva Góswámi költeménye. Így vagyunk oktatva arra, hogy az Úr Nrisimha kegyén függjünk. Szükségünk van az Úr Nrisimhadeva védelmére, ahhoz, hogy el tudjuk érni Radha és Krisna szolgálatát. Nem azért imádjuk az Úr Nrisimhadevat, hogy az Ő szolgái lehessünk azon a bolygón, ahol Ő uralkodik, hanem azért, hogy elhárítson minden akadályt az útból, amely Radha és Krisna imádatához vezet. om namo bhagavate narasimháya namas tejas-tejase ávir-ávirbhava vajra-nakha vajra-damstra karmsayán randhaya randhaya tamo grasa grasa om sváhá. abhayam abhayam átmani bhuyisthá om ksraum. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az Úr Nrsimhadevának, minden hatalom forrásának! Óh, Uram, kinek körmei és fogai olyanok, mint a villámcsapás, kegyesen pusztítsd el a gyümölcsöző tettekre irányuló démonikus vágyainkat ebben az anyagi világban! Kegyesen jelenj meg szívünkben, és űzd el tudatlanságunkat, hogy kegyedből megszabaduljunk a félelemtől, létért vívott harcunk során az anyagi világban! (S.B.5.18.8) (A Srímad bhágavatam 7.énekének Srila Prabhupáda általi fordítása és magyarázatai alapján készült)
Srí Nrisimhadeva a bhakti védelmezője
-A történet előzménye Egyszer, amikor az Úr Brahmá négy fia, Sanaka, Sanandana, Sanátana és Sanat-kumára a három világot járták, útjuk során véletlenül Visnulokára érkeztek. Noha ez a négy nagy bölcs idősebb volt Brahmá többi fiánál, még Maricinél is öt-hat éves meztelen kisfiúknak látszottak. Amikor a két kapuőr, Jaya és Vijaya látták, hogy szeretnének bemenni Vaikunthára, közönséges gyermekeknek vélték őket, s az útjukat állták. Amikor a kapuőrök,Jaya és Vijaya Sanandana és a többi nagy bölcs útjába álltak, azok rettentõ dühükben megátkozták őket. „Ostoba kapuőrök! — mondták nekik. — Titeket a szenvedély és a tudatlanság anyagi kötőerõi mozgatnak, s ezért nem vagytok méltók arra, hogy Madhudvisa lótuszlábainak oltalmában éljetek, ami mentes ezektől a kötőerőktől. Jobb, ha most nyomban az anyagi világba mentek, és megszülettek a legbűnösebb asurák családjában!” Miközben a bölcsek átka miatt Jaya és Vijaya az anyagi világ felé tartottak, ugyanezek a bölcsek, akik oly kegyesek voltak hozzájuk, így szóltak: „Óh, kapuőrök! Három élet után, amikor az átok lejár, újra visszatérhettek posztotokba a Vaikunthán. Az Úr két Vaikunthán élő szolgája, Jaya és Vijaya amiatt, hogy sértést követtek el a bhakták lábai ellen, a Satya-yugában mint Hiranyakasipu és Hiranyaksa, a következő yugában, a Tretá-yugában mint Rávana és Kumbhakarna, a Dvápara-yuga végén pedig mint Sisupála és Dantavakra jelentek meg. -Hiranyakasipu az asurák fejedelme Amikor az Istenség Legfelsõbb Személyisége vadkan alakjában megjelent, és megölte öccsét, Hiranyaksát, Hiranyakasipun úrrá lett a gyász. Dühében azzal vádolta az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, hogy részrehajló a bhaktái iránt, és becsmérelni kezdte az Úr Varáhát, aki azért jelent meg, hogy megölje az öccsét. Lázba hozta az összes démont és ráksasát, és megzavarta a békés bölcsek s a Föld többi lakója rituális szertartásait. A démonok felgyújtották a városokat, a falvakat, a legelőket, a tehénistállókat, a kerteket, a termőföldeket és az őserdőket. Porig égették a szentek kunyhóit, a fontos bányákat, amelyek értékes fémeket adtak, a földművesek lakhelyeit, a hegyi falvakat és a tehenek védelmezőinek, a tehénpásztoroknak a falvait. Az államok fővárosait is felgyújtották. Néhány démon ásószerszámokat ragadott, és lerombolta a hidakat, a városok védőfalait és kapuit [a gopurákat]. Néhányan baltát fogtak, s hozzáláttak, hogy kivágják a fontos fákat, melyek mangóval, kenyérfagyümölccsel és más élelemmel látták el az embereket. Néhány démon zsarátnokokkal lángra lobbantotta a polgárok lakónegyedeit.Hiranyakasipu csatlósai újra és újra felfordulást okoztak, s háborgatták az embereket, akiknek így abba kellett hagyniuk a védikus kultúra előírta tetteiket. A félisteneket szintén megzavarta, hogy nem kapnak a yajña gyümölcseibõl. Elhagyták otthonaikat a mennyei bolygókon, és a démonok számára láthatatlanul a Földet járták, hogy lássák a katasztrófát. Hiranyakasipu fő célja az volt, hogy megzavarja a félisteneket. Úgy tervezte, először az Úr Visnut pusztítja el, hogy az Ő halálával a félistenek is automatikusan elveszítsék erejüket, és elpusztuljanak. A másik terve az volt, hogy a Föld bolygó lakóit zaklassa. Ezzel kapcsolatban Srila Madhvácárya a következõ verset idézi a Brahmánda Puránából: vipra-yajñádi-múlam tu harir ity ásuram matam harir eva hi sarvasya múlam samyam mato nripa „Óh, király! A démonok azt gondolják, hogy Hari, az Úr Visnu a bráhmanák és a yajñák miatt létezik, de valójában Hari az oka mindennek, még a bráhmanáknak és a yajñáknak is.” A hari-kirtana, azaz a sankirtana mozgalom népszerűsítésével tehát a brahminikus kultúra és a ksatriya irányítás automatikusan visszatér, s az emberek nagyon boldogok lesznek. -Hiranyakasipu lemondása erejével, rettegésben tartotta az univerzumot Hiranyakasipu halhatatlan akart lenni. Azt akarta, hogy senki se tudja legyőzni, se öregkor, se betegség ne tudjon erőt venni rajta, és semmilyen ellenség ne háborgathassa. Az egész univerzum abszolút uralkodója akart így lenni. A Mandara-hegy völgyében Hiranyakasipu lemondásaiba kezdett. Hosszú éveken át szigorú tapasyát, lemondást végzett. Azt mondják, hogy ez a tapasya száz mennyei esztendeig tartott. Lábujjhegyre állt, karjait a magasba emelte, s az eget nézte. Hiranyakasipu hajából olyan ragyogó és elviselhetetlen fény áradt, mint a nap sugarai a megsemmisülés idején. Szigorú önsanyargatása láttán a félistenek, akik a bolygókat járták, mind hazatértek otthonaikba.Rendkívüli lemondásai következtében Hiranyakasipu fejéből lángok csaptak ki. A tűz és füstje az egész eget beborította, s elárasztotta a felsőbb és alsóbb bolygókat, felhevítve valamennyit. Szigorú önsanyargatásának a hatására felkavarodtak a folyók és az óceánok, a föld felszíne hegyeivel és szigeteivel a hátán remegni kezdett, csillagok és bolygók hullottak alá. Minden égtáj lángokban állt. Szigorú vezeklése következtében a félistenek a perzselő hőtől szenvedve, nagy gyötrelmek közepette mind elhagyták bolygóikat, s az Úr Brahmá bolygójára mentek. Ott aztán így szóltak a teremtőhöz: Óh, félistenek ura, óh, univerzum mestere! Hiranyakasipu olyan ádáz lemondásokat végez, hogy fejéből tűz árad, s ez annyira kínzott bennünket, hogy nem tudtunk tovább bolygóinkon maradni, hanem eljöttünk hozzád.Elmondták neki, hogy Hiranyakasipu felül akar emelkedni rövid életén, s halhatatlanná akar válni, hogy valamennyi bolygórendszer, köztük Dhruvaloka ura legyen. A félistenek beszéltek az Úr Brahmának Hiranyakasipu démonikus szándékáról. Elmondták, hogy fel akar borítani minden addig lefektetett elvet. Szigorú lemondásaik után az anyagi világban élő emberek a mennyei bolygókra kerülnek, de Hiranyakasipu azt akarta, hogy még a mennyei bolygókon is boldogtalanok legyenek, hogy ott is szenvedjenek a félistenek fortélyaitól. Azt akarta, hogy akiknek az anyagi ügyek szenvedést okoznak ebben a világban, legyenek boldogtalanok ugyanezek miatt még a mennyei bolygókon is. Igazság szerint mindenhol ilyen kínzásokat akart bevezetni. Felmerülhet a kérdés, hogyan történhetett volna ez meg, amikor az univerzum rendje időtlen idők óta fennáll. Hiranyakasipu azonban büszkén kijelentette, hogy tapasyájának erejével mindenre képes lesz. Még a vaisnavák helyzetét is veszélyeztetni akarta. Hiranyakasipu akarta Brahmá posztját elfoglalni. Ezek jellemzik többek között a démonok eltökéltségét. Amikor az Úr Brahmá megtudta, mi Hiranyakasipu szigorú meditációjának célja, Bhrigu, a nagy bölcs és olyan nagy személyiségek, mint Daksa társaságában felkereste Hiranyakasiput. Az Úr Brahmá, aki egy hattyúrepülőn utazik, először nem látta Hiranyakasiput, mert Hiranyakasipu testét egy hangyaboly fedte, valamint fű és bambusznádak borították. Már hosszú ideje ott állt, s a hangyák a bőrét, a haját, a húsát és a vérét mind felfalták. Az Úr Brahmá és a félistenek aztán észrevették Hiranyakasiput, aki lemondásaival a világot perzselve olyan volt, akár egy felhő borította nap. Az Úr Brahmá döbbenetében elmosolyodott, majd így szólt hozzá: Óh, Kasyapa Muni fia, kérlek, kelj fel, kelj fel! A szerencse legyen veled! Tökéletességet értél el lemondásod végzésében, ezért megáldalak. Most kérhetsz tőlem bármit, amit csak akarsz, s én megpróbálom teljesíteni vágyadat! Nagyon megdöbbentem kitartásod láttán! Noha férgek és hangyák rágnak és falnak fel, életlevegődet a csontjaidban tartod. Ez kétségtelenül csodálatra méltó. Amint az Úr Brahmá az edényéből vizet szórt Hiranyakasipura, Hiranyakasipu életre kelt. Ép testének tagjai olyan erősek voltak, hogy ellenálltak volna még a villámcsapásnak is. Testének erejével és ragyogásával, amely az olvadt aranyra emlékeztetett, úgy emelkedett ki ifjú férfiként a hangyabolyból, ahogyan a tűz tör ki a tüzifából.Hiranyakasipu, a Daityák királya földre borult az Úr Brahmá, az univerzum teremtője előtt, s újra meg újra tiszteletteljes hódolatát ajánlotta neki, miközben imákkal dicsőítette. Azt gondolta, hogy az Úr Brahmá áldásával halhatatlanná válhat. azonban, miután megértette, hogy még az Úr Brahmá sem halhatatlan, mert a korszak végén ő is elpusztul, nagy körültekintéssel olyan áldásokat kért tőle, amelyek majdnem olyanok, mint a halhatatlanság. Amikor az Úr Brahmá beleegyezett, hogy megáldja, Hiranyakasipu azt kérte tőle, hogy ne ölhesse meg őt semmilyen élőlény, sehol, se kint, se bent ne végezhessenek vele, ne halhasson meg se nappal, se éjjel, ne árthasson neki semmilyen fegyver sem a földön, sem a levegőben, és se ember, se állat, se félisten vagy más lény, élő vagy élettelen, ne olthassa ki életét. Aztán azért imádkozott hozzá, hogy az egész univerzum ura lehessen, s hogy szert tegyen a yoga nyolcféle tökéletességére, köztük az animára és a laghimára. Hiranyakasipu szigorú lemondásaival elégedetté tette az Úr Brahmát, és elnyerte azokat az áldásokat, amelyekre vágyott. Ezek után teste, amelyet szinte már teljesen megettek az élősködõk, teljes szépségben és aranyszínű ragyogásban újra életre kelt. Ennek ellenére azonban továbbra is irigy volt az Úr Visnura, mert nem tudta elfelejteni, hogy az Úr Visnu megölte az öccsét. Mindenkit legyőzött a tíz irányban és a három világban, és minden élőlényt leigázott, félisteneket és asurákat egyaránt. Ő lett az úr minden terület fölött, beleértve Indra birodalmát is, akit elűzött onnan. Hatalmas fényűzésben élvezte életét, s ez teljesen elvette az eszét. Az Úr Visnun, az Úr Brahmán és az Úr Siván kívül minden félistenre kiterjesztette hatalmát. Valamennyien őt szolgálták, ám anyagi hatalma ellenére elégedetlen volt, mert mindig büszke volt arra, hogy áthágja a védikus szabályokat. A bráhmanákat ez a legkevésbé sem tette boldoggá, ezért eltökélten megátkozták őt. Végül az univerzum minden élőlénye nevében a félistenek és a bölcsek a Legfelsőbb Úrhoz imádkoztak, hogy szabadítsa meg őket Hiranyakasipu uralmától. Az Úr Visnu elmondta a félisteneknek, hogy mindannyian — ők és a többi élőlény is — meg fognak szabadulni a félelmetes állapottól, melyet Hiranyakasipu teremtett. -Prahlád Maharája megértette a bhagavata-dharmát az édesanyja méhében Amikor Hiranyakasipu elhagyta birodalmát, s a Mandaracala hegységbe vonult, hogy ott szigorú vezekléseket végezzen, a démonok szétszéledtek. Hiranyakasipu felesége, Kayádhu ebben az időben gyermeket várt, s a félistenek abban a hiszemben, hogy méhében egy másik démont rejt, fogságba ejtették. Azt tervezték, hogy amint a gyermek a világra jön, végeznek vele. Amikor foglyukkal a mennyei bolygók felé tartottak, találkoztak Nárada Munival, aki nem engedte, hogy Kayádhut elrabolják, hanem saját ásramájába vitte, s ott tartotta egészen Hiranyakasipu visszatéréséig. Nárada Muni ásramájában Kayádhu egyre csak azért imádkozott, hogy méhének magzatát ne érhesse bántódás. Nárada Muni megnyugtatta őt, s aztán a lelki tudásra oktatta. Prahláda Maharája, aki csupán egy kis magzat volt az anyja méhében, élt a lehetőséggel, s nagy figyelemmel hallgatta őt.Később amikor visszatértek a palotába, az édesanyja mindent elfelejtett, de a kis Prahláda mindenre emlékezett azután is. Így, ő egy nagy bhaktája lett az Úr Visnunak. -Hiranyakasipu gyilkosságot akart elkövetni a szent fia ellen Sukracáryának, Hiranyakasipu lelki tanítómesterének volt két fia, Sanda és Amarka. Rájuk bízták Prahláda Maharája tanítását. A két tanító megpróbálta rávenni Prahláda Maharáját, hogy fogadja el a dharma, az artha és a káma (a vallás, az anyagi gyarapodás és az érzékkielégítés) útját. Az embereket általában e három dolog köti le, anélkül hogy a felszabadulás útjával törődnének. Hiranyakasiput, Prahláda Maharája apját csak az arany és az érzékkielégítés érdekelte. A hiranya szó aranyat jelent, kasipu pedig puha párnára vagy ágyra utal, amelyen az emberek az érzékkielégítést élvezik. A prahláda szó azonban egy olyan személyre utal, aki a Brahman-megértés állapotában örökké boldog (brahma-bhutah prasannátma). Prahláda azt jelenti, hogy prasannátma, mindig vidám. Prahláda mindig boldogan imádta az Urat, de Hiranyakasipu parancsára tanítói anyagi dolgokra akarták tanítani őt. Noha a tanítók megpróbálták a gyermeket, Prahládát politikára, közgazdaságra és más anyagi tevékenységekre oktatni, Prahláda ügyet sem vetett szavaikra, hanem továbbra is tiszta bhakta maradt. Sohasem szeretett különbséget tenni barátok és ellenségek között. Lelki beállítottsága miatt mindenkivel egyenlően bánt. Telt-múlt az idő, és a két tanító, Sanda és Amarka úgy vélték, hogy Prahláda Maharája már elegendő oktatásban részesült a diplomácia terén, azaz megtanulta, hogyan békítse meg a nép vezetőit, hogyan tegye őket elégedetté jól jövedelmező állások felkínálásával, hogyan ossza meg a hatalmat és uralkodjon felettük, és hogyan büntesse meg őket, ha engedetlenek. Annak a tanítványnak, aki uralkodó vagy király lesz, nagyon fontos, hogy megtanulja a diplomácia négy elvét. A király és alattvalói között örökös versengés folyik. Ezért amikor egy állampolgár a király ellen lázítja a népet, a királynak kötelessége, hogy magához hívassa, és kedvesen megpróbálja megbékíteni, így szólván: „Te egy nagyon fontos személyiség vagy az államban. Mi szükség arra, hogy valami új ürüggyel lázadást szíts a nép között?” Ha a polgár nem békél meg, a királynak fel kell kínálnia neki egy jobban jövedelmező hivatalt, például kormányzói vagy miniszteri állást, bármilyen posztot, ahol magas fizetést kaphat , hogy az ő oldalára álljon. Ha az ellenség tovább lázítja a népet, a királynak meg kell próbálnia viszályt kelteni az ellenség táborában, de ha a lázító tovább folytatja tetteit, a királynak az argumentum ad baculumot a szigorú büntetést kell alkalmaznia, és tömlöcbe kell vetnie vagy ki kell végeznie az illetőt. A Hiranyakasipu által kijelölt tanárok arra tanították Prahláda Maharáját, hogyan legyen diplomata, hogy nagyon jól tudjon majd uralkodni az alattvalók felett. Aztán egy nap, miután anyja megmosdatta, szép ruhába öltöztette és illendően felékesítette gyermekét, Prahládát az apja elé vitték. Hiranyakasipu megkérdezte fiától, hogy mi volt a legjobb dolog, amit a tanáraitól hallott. Hiranyakasipu ölébe ültette Prahláda Maharáját, és mélyen beszívta fejének illatát. Miközben szeméből szerető könnyek csordultak ki, és megnedvesítették a gyermek mosolygó arcát, a következőképpen szólt fiához: Kedves Prahládám, drága fiam, óh, hosszú életű! Sok idő eltelt, és sok mindenről hallottál tanáraidtól. Kérlek, mondd el nekem most, hogy véleményed szerint mi a legjava ennek a tudásnak! Hiranyakasipu arról kérdezi fiát, hogy mit tanult a gurujától. Prahláda Maharájának kétféle guruja volt: Sanda és Amarka, Sukrácárya fiai a vér szerinti tanítványi láncolatban voltak a gurui, akiket apja jelölt ki, de másik guruja a nagy Nárada Muni volt, aki akkor tanította Prahládát, amikor az anyaméhben volt. Prahláda Maharája így válaszolt: Hallani és énekelni az Úr Visnu transzcendentális szent nevéről, formájáról, jellemzőiről, személyes tulajdonáról és kedvteléseiről, emlékezni rájuk, szolgálni az Úr lótuszlábát, tisztelettel imádni az Urat a tizenhatféle kellékkel, imákat mondani az Úrhoz, a szolgájává válni, a legjobb barátunknak tekinteni Őt és mindenünket átadni Neki (más szóval szolgálni Őt a testünkkel, az elménkkel és a szavainkkal) — ez a kilenc folyamat tiszta odaadó szolgálatnak számít. Aki az életét annak szenteli, hogy e kilenc folyamaton keresztül Krisnát szolgálja, azt a legműveltebbnek kell tekinteni, mert tökéletes tudásra tett szert. Prahláda Maharája válaszul azokat a tanításokat mondta el apjának, amelyeket lelki tanítómesterétõl, Náradától hallott. Így nézeteltérés támadt közöttük, mert Prahláda Maharája azt akarta elmondani, hogy mi a legjobb dolog, amit a lelki tanítómesterétõl hallott, míg Hiranyakasipu a politikáról és a diplomáciáról akart hallani, amiről Prahláda Sandától és Amarkától tanult. Amikor fia, Prahláda szájából Hiranyakasipu ezeket a szavakat hallotta az odaadó szolgálatról, éktelen haragra gerjedt. Ajkai remegni kezdtek, s a következőképpen szólt Sandához, guruja, Sukrácárya fiához: Óh, bráhmana hitvány sarja! Nem engedelmeskedtél a parancsomnak, és az ellenségeim táboránál kerestél menedéket! Az odaadó szolgálatra tanítottad ezt a szerencsétlen fiút! Mi ez az ostobaság? Sukracáryának, Hiranyakasipu lelki tanítómesterének a fia így szólt: Óh, Indra király ellensége, óh, fejedelem! Nem én tanítottam arra a fiadat, Prahládát, amiről beszél, és nem is más tette ezt! Az ösztönös odaadó szolgálat természetesen alakult ki benne. Kérlek hát, csillapodj, és ne vádolj minket fölöslegesen! Nem helyes egy bráhmanát így megsérteni. Hiranyakasipu meghallgatta a tanító válaszát, s aztán újra fiához, Prahládához fordult: „Te átkozott mondta neki, családunk szégyenfoltja! Ha nem a tanáraidtól tanultad mindezt, akkor kitől?” srí-prahláda uváca: matir na krisne paratah svato vá mitho 'bhipadyeta griha-vratánám adánta-gobhir visatám tamisram punah punas’ carvita-carvanánám Prahláda Maharája így válaszolt: Megzabolázatlan érzékeiknek köszönhetően a materialista élethez túlságosan ragaszkodó emberek a pokoli lét felé haladnak, és újra meg újra a már megrágottat rágják. Sohasem ébred bennük vonzalom Krisna iránt, sem mások tanításának hatására, sem a saját erőfeszítéseik eredményeképpen, sem a kettő együtteséből.”(S.B.7.5.30.) Akiket az anyagi élet élvezetének tudata erősen fogva tart, és akik ezért vezetőjükként vagy gurujukként egy hasonlóan vak, a külső érzéktárgyakhoz ragaszkodó embert fogadtak el, nem érthetik meg, hogy az élet célja az, hogy hazatérjünk, vissza Istenhez, és szolgáljuk az Úr Visnut. Ahogyan a vak vezette világtalan ember letér a helyes útról, s az árokba esik, úgy azt, aki anyagi ragaszkodással van teli, s akit szintén olyasvalaki vezet, aki ragaszkodik az anyagi világhoz, a gyümölcsöző tettek rettentő erős kötelei kötözik meg, s tovább folytatja a materialista életet, a háromféle gyötrelemtől szenvedve. Azokban, akik túlságosan vonzódnak a materialista élethez, nem ébredhet ragaszkodás a rendkívüli tetteiért magasztalt Úr lótuszlába iránt, ha nem hintik be testüket egy olyan vaisnava lótuszlábának porával, aki tökéletesen mentes az anyagi szennyeződésektől. Az ember csak úgy szabadulhat meg az anyagi fertőzéstől, ha Krisnaa-tudatossá válik, és így menedéket keres az Úr lótuszlábánál. Így szólt Prahláda Maharája, majd elhallgatott. Ekkor Hiranyakasipu a dühtől elvakultan az öléből a földre dobta. Ingerülten és haragosan a szolgáira kiáltott: Óh, démonok! Vigyétek ezt a fiút előlem! Rászolgált a halálra! Öljétek meg amint lehet! A démonok [ráksasák], Hiranyakasipu szolgái aztán háromágú szigonyaikkal Prahláda Maharája testének érzékeny részeire támadtak. Mindannyiuknak ijesztő arcuk, éles foguk, rézvörös szakálluk és hajuk volt, és rendkívül félelmetesek voltak. „Daraboljuk fel! Nyársaljuk fel!” — üvöltötték nagy hangon, majd lesújtottak Prahláda Maharájára, aki szótlanul ült, s az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditált. Ha valaki sohasem végzett jámbor tetteket, akkor bármilyen jó cselekedetet hajtson is végre, nem lesz eredménye. Éppen így a démonok fegyverei sem fogtak Prahláda Maharáján, mert ő olyan bhakta volt, aki az anyagi körülmények ellenére is mindig háborítatlan maradt, aki elmélyülten az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditált, s Őt szolgálta, a változhatatlant, az egész univerzum lelkét, akit az anyagi érzékekkel lehetetlen megvalósítani. Amikor a démonok akárhogy igyekeztek, nem tudták megölni Prahláda Maharáját, fejedelmük, az ádáz Hiranyakasipu újabb módszereken kezdte törni a fejét. Hiranyakasipu hatalmas elefántok lábai elé vetette a fiát, rettenetes óriáskígyók közé dobta, pusztító varázsigéket mondott rá, ledobta egy hegytetőről, megtévesztő fortélyokkal csapta be, mérget adott neki, éheztette, rendkívüli hidegben, szélben, tűzben és vízben kínozta, súlyos köveket dobott rá, hogy agyonzúzza, de nem tudta elpusztítani. Amikor aztán rájött, hogy sehogyan sem árthat Prahládának, aki tökéletesen bűntelen volt, nagy aggodalom lett úrrá rajta, hogy mit tegyen. „Látom, hogy ennek a fiúnak határtalan erő van a birtokában, hiszen egyetlen büntetésemtől sem ijedt meg. Halhatatlannak látszik, ezért amiatt, hogy az ellensége vagyok, el fogok pusztulni. De talán mégsem fog ez megtörténni!” Így tanakodott a Daityák királya, s komoran, testének ragyogását elveszítve némán lehajtotta a fejét. Ekkor Sanda és Amarka, Sukrácárya két fia titokban így szólt hozzá: Óh, urunk! Tudjuk, hogy ha csak felhúzod szemöldököd, a bolygók vezérei mind rettegni kezdenek. Minden segítség nélkül meghódítottad a három világot, ezért nem látunk semmi okot arra, hogy komor légy és aggodalmak emésszenek. Ami Prahládát illet Amíg lelki tanítómesterünk, Sukrácárya vissza nem tér, tartsd fogva ezt a gyermeket Varuna köteleivel, hogy ne menekülhessen el félelmében. Ha majd egy kicsit felcseperedik, és befogadja tanításainkat vagy szolgálja lelki tanítómesterünket, meg fog változni a gondolkodása. Aggodalomra tehát semmi ok! Hiranyakasipu meghallgatta és elfogadta Sandának és Amarkának, lelki tanítómestere fiainak a javaslatát, és arra kérte õket, hogy tanítsák Prahládát a királyi családok kötelességeinek rendszerére. Sanda és Amarka ezek után módszeresen, szünet nélkül tanították az engedelmes és alázatos Prahláda Maharáját a materialista vallásra, az anyagiak gyarapítására és az érzékkielégítésre. A tanárok, Sanda és Amarka Prahláda Maharáját az anyagi fejlődés három fajtájára tanították, amit vallásnak, anyagi gyarapodásnak és érzékkielégítésnek neveznek. Prahláda azonban fölötte állt e tanításoknak, ezért egyáltalán nem tetszettek neki, mert az ilyen tanok alapját azoknak a világi ügyeknek a kettősségei alkotják, melyek az embert a születés, a halál, az öregkor és a betegség jellemezte materialista életmód útvesztőjébe vezetik. Amikor a tanárok hazatértek, hogy eleget tegyenek családi kötelességeiknek, egykorú iskolatársai hívták Prahláda Maharáját, hogy használják ki a szabadidejüket, s játsszanak. Prahláda Maharája, aki valóban a legműveltebb személyiség volt, kedves szavakkal szólt osztálytársaihoz, s mosolyogva tanítani kezdte őket a materialista életmód hiábavalóságáról. Prahláda Maharája azt hangsúlyozta, hogy minden élőlénynek különösen az emberi társadalomban élete kezdetétől érdeklődnie kell a lelki megvalósítás iránt. Az emberi lényeket gyermekkorukban arra kell tanítani, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége az imádandó Istenség mindenki számára. Nem szabad túlságosan érdeklődnünk az anyagi élvezet iránt; legyünk ehelyett elégedettek csupán azzal az anyagi nyereséggel, amelyre könnyedén szert tehetünk, s mivel életünk nagyon rövid, használjunk ki minden pillanatot a lelki fejlődésre. Az ember helytelenül azt gondolhatja: „Hadd élvezzük életünk tavaszán az anyagi lehetőségeket, s ráérünk majd öregkorunkban Krisna-tudatosak lenni!” Az efféle materialista gondolkodás haszontalan, hiszen öregkorában az embert nem lehet lelki életmódra nevelni. Éppen ezért kora gyermekkorunkban kell elkezdeni az odaadó szolgálatot (sravanam kirtanam visnoh). Ez minden élõlény kötelessége. Az anyagi oktatást a természet három kötőereje szennyezi be, ám a lelki oktatás, amelyre az emberi társadalomnak nagy szüksége van, transzcendentális. Prahláda Maharája feltárja annak a titkát, hogyan tanította őt Nárada Muni. Az ő lótuszlábait elfogadva — aki a parampara láncolathoz tartozik —megérthetjük a lelki életmódot, s ha így élünk, nincs szükségünk anyagi képzettségre. -Az Úr Nrisimhadéva megnyílvánulása Prahláda Maharája utasításait követve a démonok fiaiban ragaszkodás ébredt az Úr Visnu, az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránt. Amikor ragaszkodásuk meg is mutatkozott, tanáraik, Sanda és Amarka nagyon megijedtek, hogy a fiúk odaadása az Úr iránt egyre csak növekedni fog. Kétségbeesésükben Hiranyakasipuhoz fordultak, és részletesen elmondták neki, milyen következményekkel jár Prahláda prédikálása. Amikor Hiranyakasipu megértette, mi történik, olyan dühös lett, hogy egész testében remegni kezdett. Végül elhatározta, hogy megöli fiát, Prahládát. Hiranyakasipu természetétől fogva rettentően kegyetlen volt, és sértetten sziszegni kezdett, akár egy kígyó, amire rátapostak. Fia, Prahláda békés, szelíd és kedves volt. Uralkodott az érzékein, s összetett kézzel állt Hiranyakasipu elõtt. Kora és viselkedése miatt Prahládát nem lett volna szabad megbüntetni, ám Hiranyakasipu tágra nyitott, kegyetlen szemeivel a következõ durva szavakkal kezdte szidalmazni őt: Hiranyakasipu így szólt: Óh, te, családunk legarcátlanabb, legostobább elpusztítója, óh, emberiség leghitványabb tagja! Önfejű és ostoba vagy, mert ellenszegülsz a hatalmamnak! Ma elküldelek Yamarája hajlékára! Óh, fiam, Prahláda, óh, te hitvány! Jól tudod, hogy ha dühös vagyok, a három világ valamennyi bolygója reszketni kezd, uralkodóikkal együtt! Ki hatalmazott fel, hogy semmirekellő létedre olyan arcátlan légy, hogy a félelem szikrája nélkül felülkerekedj feletted való hatalmamon? Prahláda Maharája így szólt: Kedves királyom! Erőmnek, melyről kérdezel, ugyanaz a forrása, mint a tiédnek. Valójában minden erőnek egyetlen eredeti forrása van. Nemcsak a te erőd Ő és az enyém, hanem mindenki kizárólagos ereje. Nélküle senki sem tehet szert erőre. Legyen egy élőlény mozgó vagy mozdulatlan, magasabb vagy alacsonyabb rendű, mindenkit beleértve az Úr Brahmát is az Istenség Legfelsőbb Személyiségének az ereje irányít. Az Istenség Legfelsõbb Személyisége a legfelsőbb irányító és az időtényező. Ő az érzékek, az elme és a test ereje, s Ő az érzékek életereje. Hatalma korlátlan. Ő a legkiválóbb élőlény, az anyagi természet három kötőerejének irányítója. Saját hatalmával megteremti, fenntartja és el is pusztítja ezt a kozmikus megnyilvánulást. Prahláda Maharája így folytatta: Kedves apám, kérlek, tedd félre ezt a démonikus gondolkodást! Ne tégy különbséget a szívedben barátok és ellenségek között; elmédben légy egyenlő mindenkivel! A megzabolázatlan és félrevezetett elmén kívül nincs ellenség ebben a világban. Ha valaki mindenkit egyenlőnek lát, akkor olyan helyzetbe kerül, hogy tökéletesen imádhatja az Urat. Hajdanán sok hozzád hasonló ostoba volt, aki nem győzte le a hat ellenséget, akik ellopják a test kincseit. Ezek az ostobák végtelen büszkeségükben így gondolkodtak: „Győzelmet arattam minden ellenségem fölött, szerte a tíz irányban.” De ha valaki ezt a hat ellenséget legyőzi, és egyenlően bánik minden élőlénnyel, akkor számára nincsenek ellenségek. Ellenségek csak annak a képzeletében élnek, aki tudatlan. Hiranyakasipu így válaszolt: Te alávaló! Csökkenteni akarod az értékeimet, mintha nálam is jobban tudnál uralkodni az érzékeiden! Túlságosan intelligens vagy! Ebből látom, hogy kezeimtől akarsz meghalni, hiszen efféle ostoba beszédet csak azoktól lehet hallani, akik a halál küszöbén állnak. Óh, Prahláda, óh, legszerencsétlenebb! Örökké egy másik legfelsőbb lényrõl beszélsz, aki nem én vagyok, aki mindenek felett áll, aki mindenkinek a vezetője, s mindent átható! Hol van hát ez a személy? Ha mindenütt jelen van, akkor miért nincs itt előttem ebben az oszlopban? Oly sok ostobaságot beszélsz, hogy most a fejedet veszem! Hadd lássam, hogyan jön majd imádott Istened, hogy megoltalmazzon! Látni akarom! A rettentő erejû Hiranyakasipu ádáz dühében durva szavakkal szidta nagyszerû bhakta-fiát, Prahládát. Egyre csak az átkait szórva megragadta kardját, felugrott a királyi trónusról, és nagy haragjában öklével az oszlopra ütött. Ekkor az oszlopból félelmetes hang tört elõ, mintha csak az univerzum burkát akarná berepeszteni. A hang még a félistenek, még az Úr Brahmá birodalmába is eljutott, s amikor a félistenek meghallották, azt gondolták: „Bolygóinkra most bizonnyal pusztulás vár!” Amikor Hiranyakasipu, aki saját fiát akarta megölni, megmutatta rendkívüli erejét, hirtelen meghallotta azt a csodálatos és rettenetes hangot, amelyet soha sem hallott még senki. A hang hallatán a démonok többi vezérét is rettegés fogta el. A gyülekezetben senki sem tudta, honnan származik ez a hang. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hari bizonyítani akarta, hogy szolgája, Prahláda Maharája szavai nem alaptalanok, s a Legfelsőbb Úr mindenhol jelen van, még a gyülekezeti csarnok oszlopában is, ezért egy olyan csodálatos formában nyilvánult meg, melyet soha senki sem látott még azelőtt. Sem ember nem volt, sem oroszlán. Ebben a csodálatos formájában jelent meg az Úr a gyülekezeti teremben. Amint Hiranyakasipu körülnézett, hogy rátaláljon a hang forrására, az oszlopból kilépett az Úr e csodás formája, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy ember-e vagy oroszlán. Hiranyakasipu megdöbbent: „Ki ez a teremtmény, aki félig ember és félig oroszlán?” Hiranyakasipu szemügyre vette az Úr formáját, s igyekezett eldönteni, ki az, aki Nrisimhadevaként előtte áll. Az Urat olvadt aranyhoz hasonló haragos szemei, ragyogó sörénye, amelytől rettenetes arca még nagyobbnak tűnt, halált hozó fogai és borotvaéles nyelve, amely úgy mozgott, akár egy kard a csatában, rendkívül félelmetessé tették. Fülei mozdulatlanul az égnek meredtek, nyitott szája és orrlyukai pedig egy hegy barlangjainak tűntek. Állkapcsai ijesztően szétnyíltak, teste pedig az égig ért. Nyaka rövid volt és vastag, mellkasa széles, dereka karcsú, szőre pedig fehéren ragyogott, akár a hold sugarai. Karjai, melyek seregnyi katonára emlékeztettek, minden irányba elértek, amint kagylókürtjével, korongjával, buzogányával, lótuszával és többi természetes fegyverével sorra pusztította el a démonokat, gonosztevőket és ateistákat. „Az Úr Visnu, akinek hatalmas misztikus erő van a kezében, ezt találta ki, hogy megöljön mormogta magában Hiranyakasipu. De mi haszna az igyekezetének? Ki tudna harcba szállni velem?” Ekképpen gondolkodva megragadta a buzogányát, s az Úrra támadt, mint egy elefánt. Ahogyan egy parányi rovar, egy jelentéktelen teremtmény esik a tűzbe, s tűnik el a szemünk elől, úgy vált láthatatlanná Hiranyakasipu is, amikor megtámadta az Urat, akiből ragyogó sugárzás áradt. Ez a legkevésbé sem meglepő, hiszen az Úr mindig a tiszta jóságban létezi Hiranyakasipu, a nagy démon tajtékzó dühében aztán sebesen Nrsimhadevára támadt buzogányával, és lesújtott Rá. Az Úr Nrsimhadeva azonban buzogányával együtt megragadta a hatalmas démont, éppen úgy, ahogy Garuda fog el egy nagy kígyót. Amikor az Úr Nrisimhadeva hagyta, hogy Hiranyakasipu kicsússzon a kezei közül, éppen úgy, ahogyan Garuda játszik néha a kígyókkal, s engedi őket kicsúszni a szájából, az otthonukból elűzött félistenek, akik a démontól rettegve a felhők mögé bújtak, nem találták túlságosan kedvezőnek a helyzetet, s nagy aggodalom lett úrrá rajtuk. Amikor Hiranyakasipu kiszabadult Nrsimhadeva kezei közül, azt hitte, hogy az Úr megijedt az erejétől. Így aztán miután egy kicsit megpihent a harc fáradalmai után, felkapta kardját és pajzsát, és hatalmas erővel újra az Úrra támadt. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a nagy erejű és hatalmas Náráyana hangos, éles nevetést hallatva megragadta Hiranyakasiput, aki kardjával és pajzsával védte magát, egyetlen támadható pontot sem hagyva. Hiranyakasipu egy sólyom sebességével szállt néha az égen, néha a földön, becsukott szemmel, Nrsimhadeva nevetésétől rettegve. Az Úr Nrsimhadeva úgy ragadta meg Hiranyakasiput, akinek még Indra király villáma sem árthatott, ahogyan a kígyó fogja meg az egeret, vagy ahogyan Garuda csíp el egy veszedelmes mérgeskígyót. Miközben minden testrészével szabadulni akart, mert nagy szenvedést okozott neki, hogy fogságba esett, az Úr Nrisimhadeva az ölébe vette a démont, combjával megtámasztotta, majd a gyülekezeti csarnok kapujában karmaival könnyedén darabokra tépte. Az Istenség Legfelsõbb Személyisége, az Úr Nrisimhadeva száját és sörényét vércsöppek borították, s félelmetes, dühös szemeibe lehetetlen volt belenézni. Nyelvével a szája szélét nyalogatva, a Hiranyakasipu hasából kitépett belek füzéreivel díszítve olyan volt, mint egy oroszlán, aki épp megölt egy elefántot. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akinek számtalan karja volt, először kitépte Hiranyakasipu szívét, majd félredobta őt, s a démon katonái felé fordult, akik ezrével jöttek, hogy felemelt fegyvereikkel megküzdjenek Vele. Valamennyien Hiranyakasipu hûséges követői voltak, az Úr Nrsimhadeva azonban pusztán karmainak a hegyével mindegyikükkel végzett. Nrsimhadeva sörénye megremegtette és szétoszlatta a felhőket, sugárzó szeme elhomályosította az égitestek ragyogását, lélegzete pedig felkavarta a tengerek és óceánok vizét. Üvöltése hallatán a világ összes elefántja felbőgött félelmében. Nrsimhadeva sörénye a repülőgépeket a világűrbe és a felső bolygórendszerekbe taszította. Úgy tűnt, hogy lótuszlábának erejétől a Föld kibillen helyzetéből, s elviselhetetlen ereje miatt dombok és hegyek emelkedtek a magasba. Testének ragyogása az ég és valamennyi égtáj természetes ragyogását elhomályosította.Az Úr Nrsimhadeva teljes ragyogását és félelmetes arcát kimutatva, s haragosan, mert nem talált vetélytársra, aki szembeszállhatott volna hatalmával és fenségével, a gyülekezeti csarnokban a király díszes trónjára ült. A nagy félelem és az Iránta érzett tisztelet miatt senki sem mert az Úr elé lépni, hogy személyesen szolgálja Őt. Hiranyakasipu olyan volt, mint egy agyhártyagyulladás okozta láz a három világ fejében. Ezért aztán, amikor a mennyei bolygókon a félistenek hitvesei látták, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége saját kezével vetett véget a nagy démon életének, arcuk felragyogott nagy örömükben, s újra meg újra virágesőt szórtak a mennyekből az Úr Nrsimhadevára. -Nrisimhadeva aki megóvja a tiszta bhaktit Nrisimhadeva nagyon fontos szerepet tölt be egy gyakorló (sadhaka) bhakta életében. Ő az, aki megvédi az odaadó szolgálatot. Prahláda Maharája egy kisfiú volt (5-éves), és az ő kora a tiszta ártatlan bhaktit jelképezi.az Úr Caitanya mondja, hogy ez a bhakti lata bhija, ez az odaadásnak a kicsi magja ami éppen elkezd csírázni. Az öt éves gyerekeknek, még nincsenek túl sok rossz szokásaik, ők még nem kerültek kapcsolatba sok rossz dologgal. Prahláda Maharája, aki megszemélyesíti a tiszta odaadó szolgálatot, azt a bhaktit, ami még nincsen beszennyezve a karmával (önös érdekből végzett munkával) és a jnánával (spekulatív tudással). Ahogyan Prahláda Maharájanak számtalan veszéllyel kellett szembenéznie, úgy a mi lelki életünk is sok veszéllyel van kikövezve. De Nrisimhadéva megmentette az ő bhaktáját és ugyanúgy az Úr Nrisimhadeva megmenti a mi odaadó szolgálatunkat. Nekünk csak úgy kell függenünk az Úr Nrisimhadeva kegyén, mint ahogyan Prahláda Maharája függött Őrajta. Ő a bhakti vijnása, aki mindig megvédelmezi az iránta végzett odaadást, és az ő híveit. Ahogyan azt Krisna mondja: ananyas cintayanto mám ye janáh paryupásate tesám nityábhiyuktánám yoga-ksemam vahámy aham „akik kizárólagos odaadással mindig engem imádnak transzcendentális formámon meditálva, azoknak elhozom, amire szükségük van és megőrzöm azt, amijük van.” (B.G.9.22.) „na me bhaktah pranasyati” Az én hívem nem vész el soha! (B.G.9.31) Hogyan menti meg az Úr az ő híveit? Ez egy nagy rejtély. Akkor teszi ezt meg, ha a híve leesik egy hegyről, Vagy csak lehet, hogy csak abban az esetben, ha valaki megpróbálja megmérgezni, vagy ha a kígyók megmérgezik, vagy az elefántok lábai elé dobják. Prahlád Maharájnak nagyon sok nehéz helyzetet kellett megélnie azért, hogy minket meggyőzzön arról, hogy Krisna minket minden körülmények között megvéd. Ezért Srila Prabhupáda is bevezette az Úr Nrisimhadéva imádatát. Két fohászt vezetet be, amit rendszeresen éneklünk, „namas te narasimháya” kezdetű Srí Nrisimha pranáma-ot, amit Az Úr Caitanya Maháprabhu énekelt és a Dásávatára-strotra ami Jayadéva Góswámi költeménye. Így vagyunk oktatva arra, hogy az Úr Nrisimha kegyén függjünk. Szükségünk van az Úr Nrisimhadeva védelmére, ahhoz, hogy el tudjuk érni Radha és Krisna szolgálatát. Nem azért imádjuk az Úr Nrisimhadevat, hogy az Ő szolgái lehessünk azon a bolygón, ahol Ő uralkodik, hanem azért, hogy elhárítson minden akadályt az útból, amely Radha és Krisna imádatához vezet. om namo bhagavate narasimháya namas tejas-tejase ávir-ávirbhava vajra-nakha vajra-damstra karmsayán randhaya randhaya tamo grasa grasa om sváhá. abhayam abhayam átmani bhuyisthá om ksraum. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az Úr Nrsimhadevának, minden hatalom forrásának! Óh, Uram, kinek körmei és fogai olyanok, mint a villámcsapás, kegyesen pusztítsd el a gyümölcsöző tettekre irányuló démonikus vágyainkat ebben az anyagi világban! Kegyesen jelenj meg szívünkben, és űzd el tudatlanságunkat, hogy kegyedből megszabaduljunk a félelemtől, létért vívott harcunk során az anyagi világban! (S.B.5.18.8) (A Srímad bhágavatam 7.énekének Srila Prabhupáda általi fordítása és magyarázatai alapján készült)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése