Önfegyelem

Önmagunk megfigyelésére van szükség. Meglátásaink szubjektív természete függetlennek feltételezi a velünk történt események változását. Ha az önkontrollt gyakoroljuk a vágyaink megfigyelésében, ami önmagunk felett való fegyelmet igényel, megmutatja számunkra azt, hogy milyen módon korlátozza a képességeink kibontakozását. Nagyobb szabadság áll a rendelkezésünkre, szélesebb távlatok nyílnak meg előttünk, és önmagunknak is tudatosabb életfeltételt biztosíthatunk. Ahogyan a megértésünk fejlődik, egyre közelebb kerülünk önmagunk örökkévaló természetének a felismeréséhez. Az örökkévalóság nem azonos a változatlanság fogalmával. Egy olyan változást indukál az egyéni természetünkből adódóan, ami minden helyzetből képes felmutatni Istennel való elválaszthatatlan kapcsolatunkat. A vágyakkal való egyéni küzdelem, a szabadságról alkotott világkép ellen történik. Az elképzelések megvalósulása és a magasabb világ felismerése között helyezkedik el. Tőlünk függ az, hogy mitől várjuk a változást. A képességeink és a magasabb világok felismerése, arányaiban változtatja meg, formálja át az életről alkotott képünket. A minőségi változás felülírja azokat az igényeket, elvárásokat, amelyeket korábban meghatároztunk.

sannyāsas tu mahābāho duḥkham āptum ayogataḥ
yoga-yukto munir brahma na cireṇādhigacchati

„Az embert nem teheti boldoggá, ha pusztán lemond a tettekről, ám nem végez odaadó szolgálatot az Úrnak. Az odaadó szolgálatot végző bölcs azonban késedelem nélkül eléri a Legfelsőbbet.”

(Bhagavad Gíta_5.6)

A kérdés az, hogy egy helyben maradunk, és ebből a szemszögből hozzuk a döntéseinket, vagy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy egy nálunk nagyobb távolságból határozzuk meg a kiindulási pontunkat. Alárendeljük az elképzeléseinket a magasabb rendű megnyilatkozása előtt. A nyitottság lehetőséget biztosít arra, hogy felruházzon egy nagyobb erővel. Az ember olyan eszközzé válhat, ami önmagán keresztül valósítja meg a magasabb szándékot, nem veszítve el az egyediségét. Szolgálata nemesíti a szándékát, elégedetté tenni a Legfelsőbbet. Ennek rendeli alá az életét, és így visszanyerheti azt, megújult erővel vértezi fel. Önmegújító képességével nagyobb boldogságot tapasztal, mint azáltal, hogy kizárólag önmaga erejéből tenné ezt.

Az isteni egység

Paramánanda das;

Kedves Gopinatha miért lett olyan uralkodó Isten személytelen felfogása, lebecsülve az Ő személyes tulajdonságait? Mi az oka a személyes tulajdonságok megtagadásának, egy elképzelt univerzális egységben való önfeladásnak? Mitől vonzó ez egyesek számára, kérlek, segíts nekem ennek a megértésében.

Gopinatha das;

Az Abszolút Igazság személytelen, Brahman aspektusa, nem téves megállapítás. De önmagában nem ad teljes képet Istenről. Minden energiát úgy határozhatunk meg, mint azt az erőteret, ami valahonnan kiindul, valaki táplálja azt, ahonnan kiterjeszti magát. A személytelen mindenütt jelenlévőség is, feltételez egy forrást, akinek a tulajdonságaként ez megnyilvánul, és hatását mindenhová kiterjeszti. Mai példával élve egy vállalatot is úgy lehet irányítani, hogy annak a cégnek a vezetője egy bizonyos helyről, az igazgató irodájából érvényesíti az akaratát, és kiterjeszti mások felhatalmazásával, a tulajdonolt eszközeivel, a beosztottjain keresztül. Az Ő akarata érvényesül, mindenütt jelen van, a vágyát teljesítik be azok, akik kiszolgálják. Ezen az egyszerű példán keresztül látható, hogy a személytelenség a Legfelsőbb akaratának a megnyilvánulása, az Ő energiáján keresztül. Ez a Legfelsőbb lélek energiája, ellentétben az egyéni lélek szándékával, ami egy korlátozott energián át valósulhat meg. Minden úgy történik meg, amilyen akaratot képvisel. Ebből következően a személytelen nézőpont csak a következménye valaminek, de mindez honnan irányul, ez a meghatározó elv. Kedves Paramánanda az emberek többsége ezt nem látja tisztán, ezért gyakran tévesek a következtetései a világban zajló, környezeti hatások és ellenhatások megfigyelésében. Tökéletlen érzékelése, az anyagi felfogású behatároltsága miatt, nem képes felmérni, és átlátni a jelenségeknek a teljes aspektusát. Önmagát sem tudja meghatározni az, ami körülveszi, nagyobb erővel bír, mint amit az ő képességei lehetővé tesznek. A találgatások és feltételezések között bolyong. Megpróbálja kizárni azokat a jelenségeket, amelyekkel nem tudja azonosítani magát, és elfogadja azt, amelyekkel azonosságot feltételez. Mindig önmagára hagyatkozik, de mégis megpróbálja letagadni önmagát, ami bármilyen személyes tulajdonságot mutatna. Ez ellentmondást eredményez, ami zavarodottságot okoz, kizárja azt, hogy józanul döntsön. A tudása hamis büszkeséggel ruházza fel. Egyedül marad a tökéletes tudásra való törekvésével. Minden helyzetben csak a függetlenségét keresi. A képességei adottak, a Legfelsőbbel való kapcsolatából származnak. Ez nem veszett el, csak nem kíván élni vele, nem akar tudomást venni róla. Ez a vágya és döntése, ami elválaszthatatlanul bizonyítja az egyéni létezését, ami mindig függő helyzetet eredményez.

A legnagyobb feladat, ami előtt áll, az a hamis büszkeségtől való felszabadulás. Ehhez olyan képességre van szükség, amely egy megalapozott tudást igényel. Felismerésre ösztönzi a behatároltságát illetően, a hibás döntésekre való hajlamot, amelyek nem biztosítanak megfelelő minőséget arra nézve, hogy egyedül bármilyen magasabb szintű megismerésre képes legyen, a Legfelsőbb segítő ereje nélkül. Nem kell önállótlanná válni, amire az ateisták szoktak hivatkozni, a teizmus iránti gyengeségüket mutatva. Hanem a függőség felismeréséről van szó, amit egy érett bölcsesség tesz láthatóvá. Az elméleti tudás önmagában eredménytelen, nincs mögötte személyes megtapasztalás. Bizonyos összefüggésekből próbál törvényszerűségeket meghatározni. De az összefüggések következtetése fölött, egy alázatos hallásra való képesség, egy szerény nyitottság mutatkozik meg, ami képességet ad az egyre megnyilatkozó teljesebb megtapasztalásra. Amíg ez a szerény alázatos tudakozódás nem születik meg valakiben, egy bhakta (olyan személytől, aki magában hordozza ezeket a tulajdonságokat) áldásának köszönhetően, amely Krisna kegyét közvetíti, az Isteni kegyelem minőségét hordozza magában, addig nem tud behatolni ennek az ismeretnek a mélységébe. Áttörhetetlen falak között találja magát, és megmarad a hiányos személytelen felfogás, ami önmagában még nem akadály, ha valaki képes továbblépni, felismerve úgy, mint egy lépcsőfokot, ami felvezeti őt. De ha a büszkesége eluralkodik rajta, nem marad elég alázata a hallásra, megmarad a felszínes ismeretnek a magában rejlő korlátai között. Egyéni következtetései visszatartják. Ahol az anyagias elme logikája megáll, ott a Legfelsőbb előtti meghódolás képes felemelni, a szükséges erővel felruházni, a tiszta szívben rejlő kincset felfedezni, amit akadályoz a tévedésekre hajlamos szándék.

A személytelenség világában hiány mutatkozik ebben. Az igaz tudást elsajátítók meghódolnak Isten előtt, mert felismerik, hogy Ő minden ok oka, az ilyen nagy lélek ritka értékes személy, egy tiszta szívű szent, akit az önzetlen szeretet vezérel. Ez a meghódolás lehet akár egy pillanat műve is, ez a döntése hatalmában áll. Ebben van a jogosultsága. A jogos örökség azokat illeti meg, akik képesek azt elfogadni. Az elfogadáshoz viszont olyan tudatállapotra van szükség, ami nyitottságot mutat a tőlünk magasabb rendű befogadására. Ha magasabb rendű, akkor, magamat alacsonyabb helyzetben kell tartanom. Nem lehetek magasabb mindennél és mindenki másnál, akkor ott marad az a büszkeség, ami távol tart attól, hogy elfogadjam azt, ami ebben a függésben tart. Nem lehetek befogadó, a legmagasabbnak hitt állapotban nem marad helye a megértésnek. Ez az ellentmondás, ami megmutatkozik a személytelenségben. Ellenben ha megértem ezt a helyzetet, abban a pillanatban tudom, hogy mit kell tennem. A Legfelsőbb szándékához nyitottá válok, és ez a szándék egyre jobban növekszik, miközben a másik énem, az anyagias, hamis szándék kezd eltűnni, feloszlani. Az egyre tisztább látásmód úgy történik, hogy megmutatja rajtam keresztül azt, ami megvalósul. Én csak egy közvetítő közeg leszek, az Ő akaratának a közege, ez az én tiszta helyzetem, mint egyéni szellemi lélek. Nem szűnik meg a fennálló egyéni akaratom, mindössze a feltételek változhatnak, attól függően, hogy miként vélekedek önmagamról, milyen feltételeket választok magamnak. Azért létezem, azért vagyok én egyén, mert az Ő vágya nyilvánul meg ebben a szándékban, ezt Ő így szeretné. Ott legyen ez a parányi kiterjesztett vágy is az Ő döntéseiben, ez a válaszreakció, ami ebből az örökké fennálló kapcsolatból származik. Ha én nem léteznék, akkor a döntéseim sem léteznének, és mi értelme van bárminek is döntések nélkül. Én vagyok, aki a lehetőségek közül választ, de az Ő akarata érvényesül, hiszen nélküle nincsen sem anyagi, sem pedig lelki eredmény. A hit az enyém lehet, de a vágyat Ő teljesíti. Ha nem hiszek benne, ahhoz is Ő segít hozzá. A választ mindig megkapom, de ezt miként értelmezem? Mit értek meg belőle? Mennyire érzem a magaménak az életem? Ezek a kérdések várnak válaszra. Én mit teszek annak érdekében, ami velem történik, amivel találkozom, akikkel együtt kell élnem, akikért felelősséggel tartozom? Semmi nem függ össze semmivel? Senki nem tartozik senkihez? Mindenki azt tesz, amit akar? Úgy él, ahogyan szeretné, és ahogyan másoknak is jó? Vagy senki sem számít, mindenki csak véletlenszerűen létezik, minden ok, és következmény nélkül? Akkor mi értelme van bárminek, és bárkinek is? Miért keresi a válaszokat, ha nincsen értelme az életének? Nincsenek törvényszerűségek, nincsen felelőssége semmiben? Csak ok nélkül szaporodik, gyarapodik, és tovább örökíti a hajlamait, aminek úgy sincsen értelme? Mi a növekedés? Az anyagi kényelem fokozása, vagy egy olyan biztonságra való törekvés, ami egyre nagyobb aggodalmat okoz? Ezeknek a kérdéseknek nincsenek gondolkodói, mert igazán nem érdekli őket a válasz. Az ösztönök fenntartása nagyobb erővel bír, mint az őszinte kérdések feltevése, és az azokra való válasz meghallgatása. Az emberek általában úgy tesznek valamit, hogy nem veszik figyelembe az utána bekövetkezett reakciót, így elzárják a lehetőségét annak, hogy bármit is megértsenek, ez titok a megismeréshez. Felvenni a kapcsolatot, elfogadni, megérteni azt, hogy nem lehetek független. A függetlenség a legnagyobb illúzió, a függőség a valóság. Nem Isten van illúzióban, hanem én, az egyén, aki nem fogadja el Őt, így halottnak nyilvánítja Istent. Nem veszi figyelembe, mintha nem létezne, tehernek tűnik a számára, egy korlátnak gondolja, egyedül akar a cselekvő szerepében tetszelegni, Tőle függetlenül, ezt az illúziót akarja, mintha ő független lenne, mintha ő lenne Ő. Ezt a világot akarja, ez a világ létezik számára, Isten létrehozza, de azt hiszi, hogy ő teremtette meg egyedül, a Legfelsőbb segítsége nélkül. Úgy nyilvánította meg, hogy az egyén választotta azt önmaga számára, az egyén vágya volt a Legfelsőbbtől függetlenül, Őt figyelmen kívül hagyva. Ő csak létrehozta azért, hogy az egyéni lélek függetlennek higgye magát. Megkapta azt a lehetőséget, hogy megértse a szabadságát, ami abban is rejlik, hogy ebbe az illúzióba kerülhet, ugyanakkor rosszul is felhasználhatja ezt a szabadságot. Ezzel azt is megmutatja, hogy mindig egyén marad, az illúzióban is, és akkor is, ha elfogadja a Legfelsőbbet, az élete értelmét. Ez az örökkévalósága. Mindig egyéni marad akár illúzióban van, akár elfogadja, mint örök elválaszthatatlan társát, aki nélkül nem tud létezni. Ezt a kapcsolatot el kell fogadnia, de nem úgy, mint egy kényszer, hanem úgy, mint egy olyan belátás, ami vonzalommal társul, ami pozitív irányban nyilvánul meg, pozitív érzéseket táplál felé. Nem a kényszer, hanem a szeretet, ami visszavezet. Nem rabszolgára van igény, hanem szeretetteljes szolgálatra, az önkéntességre. Akkor lép be a közvetlenség, ha az egyén választja Őt, és nem akkor, ha a Legfelsőbb kényszeríti rá. A kényszer nem szeretet, az egyéni lélek független döntése teszi azzá, ez az ő létélménye. Nem uralkodni akar, hanem boldogságot szeretne okozni és tapasztalni. Az egyén akkor boldog, ha önmagából nyújt, ha önmaga képességeit használja a legmagasabb szinten, a legteljesebb módon kifejezve az őszinte érzéseit a Legfelsőbb felé, ez, ami a helyzetének megfelel, ami önmaga számára tökéletes, hiánytalan, nincsenek elvárásai, nem fél a jövendőtől, hanem él vele, és benne él. Mi fog következni nem az a fő szempont, csak egy fontos, hogy önmagából adhat, ami kiteljesíti a tetteit. A jelen, a múlt és a jövő egy összekötő kapocs, egy végtelen fonál, amire fel van fűzve a szeretetteljes megnyilvánulásnak a végtelen tere. Kifejezésre jusson a korlátlan szeretete, végtelen lehetőséget kapjon arra, hogy az egyéniségéből a képességeit megmutassa a Legfelsőbb léleknek. Ezek kölcsönös viszonya számtalan lehetőséget ad egymás számára, hogy megmutassák magukat, ami maga a beteljesült szeretet.

Folyamatosság

A folyamatosság egy olyan állapot, ami ellen, sem pedig érte nem tehetünk semmit. Az egy ajándék, ami meghatároz bennünket. Nem köthetjük az idősíkhoz, az aktuális fizikai, vagy szellemi állapothoz. A térbeli elváltozásokhoz képest van egy megfigyelő, aki transzcendens tulajdonságot hordoz magában. Mitől van magasabb helyzetben, ahhoz képest, mint a külső anyagi természet? Az emelkedettsége abban mutatkozik meg, hogy az értelme képességének fejlődése, az ő szabad választása előtt áll. Tőle várható el a megismerés igaz, vagy hamis volta. Isteni szemszögből minden tökéletes, mert arra mutat rá, de az egyéni lélek határhelyzete, az alárendeltsége lehetőségét is magában hordozza. A stabilitás saját maga lehet, ha elfogadja a helyzetét. A baj az, hogy általában nincsen kibékülve azokkal a negatív és pozitív kölcsönhatásokkal szemben, amit saját magának okoz. A gyengeségei visszaköszönnek más formában, a kapcsolatain keresztül. Mivel egyedül nem találja elégedettségét, ezért másokban keresi azt. A legfontosabb kérdésekre, akkor kap kielégítő választ, ha átengedi magán azt a törekvést, amit önzetlen szeretetből képes tenni. Ez szentesíthet meg mindent, a bhakti jógán, az önkéntes odaadásán keresztül, összekapcsolva magát Krisnával, az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, aki a végső valóság.

Ahogyan elkezdődött

                         

Ahogyan elkezdődődött, úgy szeretem veled az életet,

Az időt nem tartom számon, hogy mióta vársz már engemet.

A hiányt felmérni képtelen vagyok, mekkora űr tátong a szívedben,

A végtelen vágyad mit irántam érzel, mindörökre lekötelez.

Nincsen annál nagyobb erő, mi felülmúlhatna téged,

A szeretet növekvő hiánya mindig szolgálatra késztet.

Soha nem volt elég az, amit az életben hittem,

Te vagy nekem az egyetlen és a minden.

Az óévtől ezzel a verssel búcsúzom el, bízva egy szebb eljövendőt mindenki másnak is.    

Megközelítési módok

-Paramánada das;

Mitől van erősebb ragaszkodás a negatív jelenségek hangsúlyozásához, mint a pozitívumok felmutatása? Miért nem elegendő az elszánt igazra való törekvés? A kishitűség, vagy a hit megtagadása meddig élhet valakiben? Mi tudja azt megváltoztatni?

-Gopinátha das;

Amikor fel kell adni az eddig elért eredményeket, egyszerűbb az elme számára kifogásokat találni, a külső hibákra rámutatni, mint önmagunk gyengeségének a beismerése. A kiútkeresés kétféle módon történhet meg, az egyik esetben elutasítani mindent, ami személyesen érint, mintha mindenkihez szólna, csak éppen én hallom meg. A másik esetben mindenre ráhúzni az illúzió leplét, a hamisság látszatát, tehát sohasem válhat semmi sem tökéletessé az életünkben. Ezt a pesszimista életfelfogást az önfeladás felé vezető útnak magyarázzák. Ezzel ellentétben még meg sem találták önmagukat, csak keresnek valamit, de azt sem tudják, hogy hol található az. Ami kézzelfogható az anyagi világ számára, az nem mindig szolgál hasonlatul a szellemi lélek világához. A helyzet fordított, ez a világ nem hamis, egy olyan tükörkép, amit eltorzít a rosszul értelmezett életszemlélet. A kívülről építkező ember ahhoz tud hozzáadni, amilyen ingerek érik az érzékelésénél fogva. A belülről való gyarapodás, nem az ingerekre hagyatkozik, hanem a lélek tudatossága alapján viszonyul minden máshoz. Ehhez először ennek a tudatosságnak az elfogadására van szükség, ez a hit. Ezt nem lehet megvásárolni, érdemet szerezni rá, ez egy ajándékként szolgál attól, aki ezzel rendelkezik. Közvetlenül a Legfelsőbbtől, vagy gyakoribb esetben, aki felhatalmazásánál fogva Őt hitelesen képviseli. Az éber követés ezután következik, eddig csak tapogatózás történt, feltételezések, és kizárások, majd ez alapján az összefüggések keresése. Ezen a szinten is vannak tehetséges fogalmazók, látszólag a tiszta szívhez szólnak, de valójában csak a külső szépséghez vonzódnak, a szavak bűvöletében élnek. A hatást keltik életre, de rájuk nincsen hatással a magasabb rendű igazság. Önmagukat emelik magasba, ahonnan idővel aláhullnak, összetörnek, elfogynak, erejüket vesztik a hamis érveik. Amíg változást másokon át akarják elérni, és nem önmagukon keresztül, addig nem tapasztalhatnak olyan minőséget, ami értéktartó erőt mutat. Az út önmagunkon keresztül vezet Istenhez, ezt kell elfogadniuk.

Ébredés küszöbén

Megszülettem a testben, ki tudja már mennyi ideje tart?
Eladták mindig másnak a lelkem, s ez engem nem zavart.
Becsületem nem ismertem, így megtartani sem tudott,
minden közeg, csak úgy ontotta, a sok olcsó hazugságot.

Azt mondták, hogy a rabság egy áldás, az egyetlen kiút,
a kicsiknek a növekvő adósság fonja a babérkoszorút.
Erősnek mutatkozva elhitették, hogy ők a nagyok,
a gyenge lábakon álló elhízott kamatok.

A kényelem rabjaivá váltak, és szoronganak,
a növekvés függései között álmodoznak.
Ezzel kelnek fel, és ezzel is fekszenek,
nincsenek többé nyugodt nappalok, és békés éjjelek.

Háborúban állnak, szinte az egész világgal,
a többség az ébredés küszöbén áll.
Megértik lassan, hogy látszat néha csal,
és egy rossz színdarabot ripacsokkal kínál.